Jób 16
1 Felele pedig Jób, és monda:
Respondens autem Iob, dixit:
2 Efféle dolgokat sokat hallottam. Nyomorult vigasztalók vagytok ti mindnyájan!
Audivi frequenter talia, consolatores onerosi omnes vos estis.
3 Vége lesz-é már a szeles beszédeknek, avagy mi ingerel téged, hogy így felelsz?
Numquid habebunt finem verba ventosa? aut aliquid tibi molestum est si loquaris?
4 Én is szólhatnék úgy mint ti, csak volna a ti lelketek az én lelkem helyén! Szavakat fonhatnék össze ellenetek; csóválhatnám miattatok a fejemet;
Poteram et ego similia vestri loqui: atque utinam esset anima vestra pro anima mea: Consolarer et ego vos sermonibus, et moverem caput meum super vos:
5 Erősíthetnélek titeket csak a szájammal és ajakim mozgása kevesbítené fájdalmatokat.
Roborarem vos ore meo: et moverem labia mea, quasi parcens vobis.
6 Ha szólnék is, nem kevesbbednék a keserűségem; ha veszteglek is: micsoda távozik el tőlem?
Sed quid agam? Si locutus fuero, non quiescet dolor meus: et si tacuero, non recedet a me.
7 Most pedig már fáraszt engemet. Elpusztítád egész házam népét.
Nunc autem oppressit me dolor meus, et in nihilum redacti sunt omnes artus mei.
8 Hogy összenyomtál engem, ez bizonyság lett; felkelt ellenem az én ösztövérségem is, szemtől-szembe bizonyít ellenem.
Rugæ meæ testimonium dicunt contra me, et suscitatur falsiloquus adversus faciem meam contradicens mihi.
9 Haragja széttépett és üldöz engem. Fogait csikorgatta rám, ellenségemként villogtatja felém tekintetét.
Collegit furorem suum in me, et comminans mihi, infremuit contra me dentibus suis: hostis meus terribilibus oculis me intuitus est.
10 Feltátották ellenem szájokat, gyalázatosan arczul csapdostak engem, összecsődültek ellenem.
Aperuerunt super me ora sua, et exprobrantes percusserunt maxillam meam, saciati sunt pœnis meis.
11 Adott engem az Isten az álnoknak, és a gonoszok kezébe ejte engemet.
Conclusit me Deus apud iniquum, et manibus impiorum me tradidit.
12 Csendességben valék, de szétszaggata engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott engem, czéltáblává tűzött ki magának.
Ego ille quondam opulentus repente contritus sum: tenuit cervicem meam, confregit me, et posuit me sibi quasi in signum.
13 Körülvettek az ő íjászai; veséimet meghasítja és nem kimél; epémet a földre kiontja.
Circumdedit me lanceis suis, convulneravit lumbos meos, non pepercit, et effudit in terra viscera mea.
14 Rést rés után tör rajtam, és rám rohan, mint valami hős.
Concidit me vulnere super vulnus, irruit in me quasi gigas.
15 Zsák-ruhát varrék az én fekélyes bőrömre, és a porba fúrtam be az én szarvamat.
Saccum consui super cutem meam, et operui cinere carnem meam.
16 Orczám a sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál árnyéka szállt;
Facies mea intumuit a fletu, et palpebræ meæ caligaverunt.
17 Noha erőszakosság nem tapad kezemhez, és az én imádságom tiszta.
Hæc passus sum absque iniquitate manus meæ, cum haberem mundas ad Deum preces.
18 Oh föld, az én véremet el ne takard, és ne legyen hely az én kiáltásom számára!
Terra ne operias sanguinem meum, neque inveniat in te locum latendi clamor meus.
19 Még most is ímé az égben van az én bizonyságom, és az én tanuim a magasságban!
Ecce enim in cælo testis meus, et conscius meus in excelsis.
20 Csúfolóim a saját barátaim, azért az Istenhez sír fel az én szemem,
Verbosi amivi mei: ad Deum stillat oculus meus.
21 Hogy ítélje meg az embernek Istennel, és az ember fiának az ő felebarátjával való dolgát.
Atque utinam sic iudicaretur vir cum Deo, quomodo iudicatur filius hominis cum collega suo.
22 Mert a kiszabott esztendők letelnek, és én útra kelek és nem térek vissza.
Ecce enim breves anni transeunt, et semitam, per quam non revertar, ambulo.
