Jób 14
1 Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő.
“İnsanı kadın doğurur, Günleri sayılı ve sıkıntı doludur.
2 Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.
Çiçek gibi açıp solar, Gölge gibi gelip geçer.
3 Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?
Gözlerini böyle birine mi dikiyorsun, Yargılamak için önüne çağırıyorsun?
4 Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.
Kim temizi kirliden çıkarabilir? Hiç kimse!
5 Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.
Madem insanın günleri belirlenmiş, Aylarının sayısı saptanmış, Sınır koymuşsun, öteye geçemez;
6 Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.
Gözünü ondan ayır da, Çalışma saatini dolduran gündelikçi gibi rahat etsin.
7 Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.
“Oysa bir ağaç için umut vardır, Kesilse, yeniden sürgün verir, Eksilmez filizleri.
8 Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:
Kökü yerde kocasa, Kütüğü toprakta ölse bile,
9 A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.
Su kokusu alır almaz filizlenir, Bir fidan gibi dal budak salar.
10 De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?
İnsan ise ölüp yok olur, Son soluğunu verir ve her şey biter.
11 Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:
Suyu akıp giden göl Ya da kuruyan ırmak nasıl çöle dönerse,
12 Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.
İnsan da öyle, yatar, bir daha kalkmaz, Gökler yok oluncaya dek uyanmaz, Uyandırılmaz.
13 Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam! (Sheol h7585)
“Keşke beni ölüler diyarına gizlesen, Öfken geçinceye dek saklasan, Bana bir süre versen de, beni sonra anımsasan. (Sheol h7585)
14 Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.
İnsan ölür de dirilir mi? Başka biri nöbetimi devralıncaya dek Savaş boyunca umutla beklerdim.
15 Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.
Sen çağırırdın, ben yanıtlardım, Ellerinle yaptığın yaratığı özlerdin.
16 De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!
O zaman adımlarımı sayar, Günahımın hesabını tutmazdın.
17 Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.
İsyanımı torbaya koyup mühürler, Suçumu örterdin.
18 Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;
“Ama dağın yıkılıp çöktüğü, Kayanın yerinden taşındığı,
19 A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.
Suyun taşı aşındırdığı, Selin toprağı sürükleyip götürdüğü gibi, İnsanın umudunu yok ediyorsun.
20 Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.
Onu hep yenersin, yok olup gider, Çehresini değiştirir, uzağa gönderirsin.
21 Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.
Oğulları saygı görür, onun haberi olmaz, Aşağılanırlar, anlamaz.
22 Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.
Ancak kendi canının acısını duyar, Yalnız kendisi için yas tutar.”
