Jób 14
1 Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő.
Homo natus de muliere, brevi vivens tempore, repletur multis miseriis.
2 Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.
Qui quasi flos egreditur et conteritur, et fugit velut umbra, et numquam in eodem statu permanet.
3 Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?
Et dignum ducis super huiuscemodi aperire oculos tuos, et adducere eum tecum in iudicium?
4 Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.
Quis potest facere mundum de immundo conceptum semine? nonne tu qui solus es?
5 Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.
Breves dies hominis sunt: numerus mensium eius apud te est: constituisti terminos eius, qui præteriri non poterunt.
6 Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.
Recede paululum ab eo, ut quiescat, donec optata veniat, sicut mercenarii, dies eius.
7 Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.
Lignum habet spem: si præcisum fuerit, rursum virescit, et rami eius pullulant.
8 Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:
Si senuerit in terra radix eius, et in pulvere emortuus fuerit truncus illius,
9 A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.
Ad odorem aquæ germinabit, et faciet comam quasi cum primum plantatum est:
10 De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?
Homo vero cum mortuus fuerit, et nudatus atque consumptus, ubi quæso est?
11 Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:
Quomodo si recedant aquæ de mari, et fluvius vacuefactus arescat:
12 Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.
Sic homo cum dormierit, non resurget, donec atteratur cælum, non evigilabit, nec consurget de somno suo.
13 Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam! (Sheol h7585)
Quis mihi hoc tribuat, ut in inferno protegas me, et abscondas me, donec pertranseat furor tuus, et constituas mihi tempus, in quo recorderis mei? (Sheol h7585)
14 Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.
Putasne mortuus homo rursum vivat? cunctis diebus, quibus nunc milito, expecto donec veniat immutatio mea.
15 Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.
Vocabis me, et ego respondebo tibi: operi manuum tuarum porriges dexteram.
16 De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!
Tu quidem gressus meos dinumerasti, sed parce peccatis meis.
17 Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.
Signasti quasi in sacculo delicta mea, sed curasti iniquitatem meam.
18 Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;
Mons cadens defluit, et saxum transfertur de loco suo.
19 A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.
Lapides excavant aquæ, et alluvione paulatim terra consumitur: et hominem ergo similiter perdes.
20 Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.
Roborasti eum paululum ut in perpetuum transiret: immutabis faciem eius, et emittes eum.
21 Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.
Sive nobiles fuerint filii eius, sive ignobiles, non intelliget.
22 Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.
Attamen caro eius dum vivet dolebit, et anima illius super semetipso lugebit.
