Jób 14
1 Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő.
Man, born of woman! Of few days, and full of trouble!
2 Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.
As a flower he hath gone forth, and is cut off, And he fleeth as a shadow and standeth not.
3 Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?
Also — on this Thou hast opened Thine eyes, And dost bring me into judgment with Thee.
4 Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.
Who giveth a clean thing out of an unclean? not one.
5 Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.
If determined are his days, The number of his months [are] with Thee, His limit Thou hast made, And he passeth not over;
6 Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.
Look away from off him that he may cease, Till he enjoy as an hireling his day.
7 Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.
For there is of a tree hope, if it be cut down, That again it doth change, That its tender branch doth not cease.
8 Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:
If its root becometh old in the earth, And its stem doth die in the dust,
9 A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.
From the fragrance of water it doth flourish, And hath made a crop as a plant.
10 De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?
And a man dieth, and becometh weak, And man expireth, and where [is] he?
11 Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:
Waters have gone away from a sea, And a river becometh waste and dry.
12 Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.
And man hath lain down, and riseth not, Till the wearing out of the heavens they awake not, Nor are roused from their sleep.
13 Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam! (Sheol h7585)
O that in Sheol Thou wouldest conceal me, Hide me till the turning of Thine anger, Set for me a limit, and remember me. (Sheol h7585)
14 Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.
If a man dieth — doth he revive? All days of my warfare I wait, till my change come.
15 Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.
Thou dost call, and I — I answer Thee; To the work of Thy hands Thou hast desire.
16 De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!
But now, my steps Thou numberest, Thou dost not watch over my sin.
17 Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.
Sealed up in a bag [is] my transgression, And Thou sewest up mine iniquity.
18 Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;
And yet, a falling mountain wasteth away, And a rock is removed from its place.
19 A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.
Stones have waters worn away, Their outpourings wash away the dust of earth, And the hope of man Thou hast destroyed.
20 Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.
Thou prevailest [over] him for ever, and he goeth, He is changing his countenance, And Thou sendest him away.
21 Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.
Honoured are his sons, and he knoweth not; And they are little, and he attendeth not to them.
22 Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.
Only — his flesh for him is pained, And his soul for him doth mourn.'
