Jób 10
1 Lelkemből útálom az életemet, megeresztem felőle panaszomat; szólok az én lelkem keserűségében.
Mi sjæl er leid av livet mitt, eg gjev mi klaga lause taumar, vil tala i min såre hugverk.
2 Azt mondom az Istennek: Ne kárhoztass engem; add tudtomra, miért perlesz velem?!
Til Gud eg segjer: «Døm meg ikkje; seg kvifor du imot meg strider!
3 Jó-é az néked, hogy nyomorgatsz, hogy megútálod kezednek munkáját, és a gonoszok tanácsát támogatod?
Finn du det godt å gjera vald, og øyda upp ditt eige verk, men lysa yver gudlaust råd?
4 Testi szemeid vannak-é néked, és úgy látsz-é te, a mint halandó lát?
Er auga ditt av kjøt og blod? Ser du som menneskje plar sjå?
5 Mint a halandónak napjai, olyanok-é a te napjaid, avagy a te éveid, mint az embernek napjai?
Er dine dagar mennesk-dagar? Er dine år lik mannsens år?
6 Hogy az én álnokságomról tudakozol, és az én vétkem után kutatsz.
Med di mitt brot du leitar upp, og granskar etter syndi mi,
7 Jól tudod te azt, hogy én nem vagyok gonosz, még sincs, a ki kezedből kiszabadítson!
endå du veit eg er uskuldig, og ingen bergar or di hand.
8 Kezeid formáltak engem és készítének engem egészen köröskörül, és mégis megrontasz engem?!
Di hand hev skapt og dana meg fullt ut, og no vil du meg tyna?
9 Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt, úgy készítettél engem, és ismét porrá tennél engem?
Hugs på, du forma meg som leir; no gjer du atter meg til mold!
10 Nem úgy öntél-é engem, mint a tejet és mint a sajtot, megoltottál engem?
Som mjølk du let meg renna ut og let meg stivna liksom ost;
11 Bőrrel és hússal ruháztál fel engem, csontokkal és inakkal befedeztél engem.
Du klædde meg med hud og kjøt, fleitta bein og senar saman.
12 Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet.
Du gav meg både liv og miskunn, og verna um mitt andedrag.
13 De ezeket elrejtetted a te szívedben, és tudom, hogy ezt tökélted el magadban:
Men dette du i hjarta gøymde, eg veit det var i din tanke;
14 Ha vétkezem, mindjárt észreveszed rajtam, és bűnöm alól nem mentesz föl engem.
Du vakta på meg um eg synda; du gav meg ikkje til mitt brot;
15 Ha istentelen vagyok, jaj nékem; ha igaz vagyok, sem emelem föl fejemet, eltelve gyalázattal, de tekints nyomorúságomra!
um eg var skuldig, usæl eg! Um skuldfri, tord’ eg ei meg briska, av skjemsla mett, med naud for augom;
16 Ha pedig felemelkednék az, mint oroszlán kergetnél engem, és ismét csudafájdalmakat bocsátanál reám.
For då du jaga meg som løva og let meg atter under sjå,
17 Megújítanád a te bizonyságidat ellenem, megöregbítenéd a te boszúállásodat rajtam; váltakozó és állandó sereg volna ellenem.
du førde nye vitne mot meg og harmast endå meir på meg og sende mot meg her på her.
18 Miért is hoztál ki engem anyámnak méhéből? Vajha meghaltam volna, és szem nem látott volna engem!
Kvi drog du meg or morsliv fram? Kvi fekk eg ikkje usedd døy,
19 Lettem volna, mintha nem is voltam volna; anyámnak méhéből sírba vittek volna!
lik ein som aldri til hev vore, og vart i grav frå morsliv lagt?
20 Hiszen kevés napom van még; szünjék meg! Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé,
Er ikkje mine dagar få? Haldt upp! Slepp meg, so eg litt glad kann verta,
21 Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a halál árnyékának földébe;
fyrr eg gjeng burt, og kjem’kje att, til myrkre land med daudeskugge,
22 Az éjféli homálynak földébe, a mely olyan, mint a halál árnyékának sürű setétsége; hol nincs rend, és a világosság olyan, mint a sürű setétség.
eit land so myrkt som svarte natti, med daudeskugge og vanskipnad, der dagsljoset er som myrke natt!»»
