Zsoltárok 39

1 A karmesternek, Jedútúnnak. Zsoltár Dávidtól. Azt mondtam: Hadd őrzöm meg útjaimat, hogy ne vétkezzem nyelvemmel; hadd őrzöm meg szájamnak zaboláját, a meddig a gonosz előttem van!

2 Elnémultam csendességgel, hallgattam a jónak híján és fájdalmam megza-varodott;

3 hevűlt a szívem belsőmben, tűnődésemben tűz égett, kimondtam nyelvemmel:

4 Tudasd velem, Örökkévaló, végemet, és napjaim mértékét, mennyi az! Hadd tudjam, mi mulandó vagyok.

5 Íme, arasznyira szabtad napjaimat, s földi létem olyan előtted, mint a semmi. Bizony, csupán lehelet minden ember, ki fennáll. Széla.

6 Bizony, mint árnykép jár-kél a férfi, bizony, hiábavalóságért zajonganak, fölhalmoz s nem tudja, ki gyűjti be.

7 Most pedig mit remélek, Örökkévaló, várakozásom te benned van!

8 Mind a bűneimtől ments meg engem, aljasnak gyalázatává ne tégy!

9 Elnémultam, nem nyitom meg számat, mert te eselekedted.

10 Vedd le rólam csapásodat, kezed támadásától elfogytam én!

11 Büntetésekkel bűnért fenyítotted a férfit, szétfolyattad, mint a moly, gyönyörűségét: bizony, lehelet minden ember! Széla.

12 Halljad meg imámat, Örökkévaló, fohászkodásomra figyelj, könnyemre ne hallgass; mert jövevény vagyok nálad, zsellér, mint őseim mind.

13 Tekints el tőlem, hogy erősödhessem, mielőtt elmegyek és nem vagyok.