Zsoltárok 144

1 Dávidtól. Áldva legyen az Örökkévaló én sziklám, ki kezeimet háborúra tanítja, újjaimat harczra.

2 Kegyelmem és váram, mentsváram és megszabadítóm nekem, pajzsom, s ő benne kerestem menedéket, a ki népeket leigáz én alám.

3 Örökkévaló, mi az ember, hogy őt megismerted, a halandó fia, hogy őt számba vetted?

4 Az ember a lehelethez hasonlít, napjai mint a muló árnyék.

5 Örökkévaló, hajtsd meg egedet és szállj le, érintsd meg a hegyeket, hogy füstölögjenek;

6 hajíts villámot és szórd szét őket, küldd nyilaidat és zavard meg őket.

7 Nyújtsd ki kezedet a magasból, ragadj ki és ments meg nagy vizektől, az idegenek kezéböl;

8 kiknek szája hamisat beszélt és jobbjuk hazugság jobbja,

9 Isten, új éneket hadd énekelek neked, tíz huru lanton hadd zengek nehed.

10 Ki segedelmet adott királyoknak, ki kiragadta szolgáját, Dávidot gonosz kardtól:

11 ragadj ki és ments meg engem az idegenek kezéből, kiknek szája hamisat beszélt, és jobbjuk hazugság jobbja;

12 A midőn fiaink akár csemeték, nagyra nevelve ifjúkorukban, leányaink akár sarokpillérek, kivágva templomnak mintájára;

13 csürjeink telvék, nyújtva eleséget eleségre, juhaink ezrivel szaporodnak, tizezrivel térségeinken;

14 ökreink megterhelve – sem rés, sem kivonulás, sem sikoltás piaczainkon:

15 boldog a nép, melynek így vagyon dolga, boldog a nép, melynek az Örökkévaló az ő Istene!