Zsoltárok 144
1 Dávidtól. Áldva legyen az Örökkévaló én sziklám, ki kezeimet háborúra tanítja, újjaimat harczra.
Av David. Lovet være Herren, min klippe, han som oplærer mine hender til strid, mine fingrer til krig,
2 Kegyelmem és váram, mentsváram és megszabadítóm nekem, pajzsom, s ő benne kerestem menedéket, a ki népeket leigáz én alám.
min miskunn og min festning, min borg og min redningsmann, mitt skjold og den jeg tar min tilflukt til, den som tvinger mitt folk under mig.
3 Örökkévaló, mi az ember, hogy őt megismerted, a halandó fia, hogy őt számba vetted?
Herre, hvad er et menneske, at du kjenner ham, et menneskebarn, at du akter på ham!
4 Az ember a lehelethez hasonlít, napjai mint a muló árnyék.
Et menneske er lik et åndepust, hans dager er som en skygge som farer forbi.
5 Örökkévaló, hajtsd meg egedet és szállj le, érintsd meg a hegyeket, hogy füstölögjenek;
Herre, bøi din himmel og far ned, rør ved fjellene så de ryker!
6 hajíts villámot és szórd szét őket, küldd nyilaidat és zavard meg őket.
La lynet lyne og spred dem, send dine piler og skrem dem!
7 Nyújtsd ki kezedet a magasból, ragadj ki és ments meg nagy vizektől, az idegenek kezéböl;
Rekk ut dine hender fra det høie, fri mig og frels mig fra store vann, fra fremmedes hånd,
8 kiknek szája hamisat beszélt és jobbjuk hazugság jobbja,
de hvis munn taler svik, og hvis høire hånd er en løgnens hånd.
9 Isten, új éneket hadd énekelek neked, tíz huru lanton hadd zengek nehed.
Gud! En ny sang vil jeg synge dig, til tistrenget harpe vil jeg lovsynge dig,
10 Ki segedelmet adott királyoknak, ki kiragadta szolgáját, Dávidot gonosz kardtól:
du som gir kongene frelse, som redder David, din tjener, fra det onde sverd.
11 ragadj ki és ments meg engem az idegenek kezéből, kiknek szája hamisat beszélt, és jobbjuk hazugság jobbja;
Frels mig og fri mig fra fremmedes hånd, de hvis munn taler svik, og hvis høire hånd er en løgnens hånd,
12 A midőn fiaink akár csemeték, nagyra nevelve ifjúkorukban, leányaink akár sarokpillérek, kivágva templomnak mintájára;
forat våre sønner må være som planter, høit vokset i sin ungdom, våre døtre som hjørnestolper, hugget som til et slott,
13 csürjeink telvék, nyújtva eleséget eleségre, juhaink ezrivel szaporodnak, tizezrivel térségeinken;
forat våre forrådshus må være fulle og gi av alle slag, at vårt småfe må øke sig i tusentall, ja i titusentall på våre gater,
14 ökreink megterhelve – sem rés, sem kivonulás, sem sikoltás piaczainkon:
at våre kuer må ha kalv, at det ingen skade må være og intet tap og intet klageskrik på våre gater.
15 boldog a nép, melynek így vagyon dolga, boldog a nép, melynek az Örökkévaló az ő Istene!
Salig er det folk som det går således; salig er det folk hvis Gud Herren er.
