Zsoltárok 139
1 A karmesternek. Zsoltár Dávidtól. Örökkévaló, átkutattál engem és megismertél.
Herre! du har ransaget mig og kender mig.
2 Te ismered ültemet és keltemet, érted gondolatomat messziről.
Hvad heller jeg sidder eller staar op, da ved du det, du forstaar min Tanke langtfra.
3 Jártamat és fektemet meghánytad, s mind az útjaimat kitapasztaltad,
Du har omkringgivet min Sti og mit Leje, du kender grant alle mine Veje.
4 mert nincs szó nyelvemen; immár Örökkévaló, ismered azt egészen.
Thi der er ikke et Ord paa min Tunge, se, Herre! du kender det jo alt sammen.
5 Hátul és elől körülzártál engem és reám tetted kezedet.
Bagfra og forfra har du omsluttet mig, og paa mig har du lagt din Haand.
6 Csodálatos nekem a megismerése, túlmagas, nem birom meg.
Saadant at forstaa er mig for underfuldt; det er for højt, jeg kan ikke naa det.
7 Hová menjek szellemedtől, s hová szökjem színed elől?
Hvor skal jeg gaa hen fra din Aand? og hvor skal jeg fly hen fra dit Ansigt?
Dersom jeg farer op til Himmelen, da er du der, og reder jeg Leje i Dødsriget, se, da er du der! (Sheol h7585)
9 Venném hajnalnak szárnyait, laknám tengernek végén:
Vilde jeg tage Morgenrødens Vinger, vilde jeg bo ved det yderste Hav,
10 ott is kezed vezet engem, és megragad a te jobbod.
saa skulde ogsaa der din Haand føre mig, og din højre Haand holde mig fast.
11 Ha mondom: bizony, sötétség borit el engem és éjjellé válik a világosság körülöttem:
Og vilde jeg sige: Mørkhed maa dog skjule mig, saa er Natten et Lys omkring mig.
12 a sötétség sem sötét neked, s az éjjel világít mint a nappal, akár sötétség akár világosság!
Mørkhed gør ikke Mørke hos dig, og Natten lyser som Dagen, Mørket er som Lyset.
13 Mert te szerzetted veséimet, szöttél engem anyám testében.
Thi du ejede mine Nyrer; du skærmede om mig i Moders Liv.
14 Magasztallak azért, hogy félelmetesen csodás lettem; csodásak a műveid és lelkem tudja nagyon.
Jeg vil prise dig, fordi jeg paa underfuld Maade er dannet saa herligt; underfulde ere dine Gerninger, og min Sjæl ved det saare vel.
15 Nem volt rejtve előtted csontozatom, a hogy alkottattam titokban, himeztettem földnek aljaiban.
Mine Ben vare ikke skjulte for dig, der jeg blev dannet i Løndom, der jeg blev kunstigt virket i det underjordiske Dyb.
16 Idomtalan testemet látták szemeid; a könyvedben mind be vannak irva-e a napok, melyek alkotandók, midőn egy sem volt még közülök.
Dine Øjne saa mig, der jeg endnu var Foster, og disse Ting vare alle sammen skrevne i din Bog; Dagene vare bestemte, før en eneste af dem var kommen.
17 Nekem pedig mi drágák a gondolataid, oh Isten, mi tetemesek az összegeik!
Derfor, o Gud! hvor dyrebare for mig ere dine Tanker; hvor stor er dog deres Sum!
18 Megolvasnám – számosabbak a fövenynél; fölébredek és még veled vagyok.
Vilde jeg tælle dem, da bleve de flere end Sand; opvaagner jeg, saa er jeg endnu hos dig.
19 Vajha megölnéd, oh Isten, a gonoszt! És vérontás emberei ti, távozzatok tölem!
Gid du, o Gud! vilde ihjelslaa den ugudelige; og I, blodgerrige Mænd! viger fra mig.
20 Kik téged megemlítenek fondorlatnál, hamisan ejtették ki nevedet ellenségeid.
Thi de talte skændelig om dig, og som dine Fjender tage de dit Navn forfængeligt.
21 Nemde gyűlölőidet, oh Örökkévaló, gyülölöm és az ellened támadóktól elundorodom.
Skulde jeg ikke hade dem, som hade dig, o Herre! og kedes ved dem, som rejse sig imod dig?
22 Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket, ellenségeimmé lettek nekem!
Med fuldt Had hader jeg dem; de ere blevne mine Fjender.
23 Kutass át engem, Isten s ismerd meg szivemet; vizsgálj meg, s ismerd meg tépelődésemet!
Ransag mig, Gud! og kend mit Hjerte; prøv mig, og kend mine Tanker!
24 S lásd, van-e bennem bosszantásnak útja, s vezess engem az örök útra!
Og se, om jeg er paa en Vej, som fører til Smerte for mig, og led mig paa Evighedens Vej!
