< Zsoltárok 137 >
1 Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.
Vid Babels floder, där sutto vi och gräto, när vi tänkte på Sion.
2 A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.
I pilträden som där voro hängde vi upp våra harpor.
3 Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!
Ty de som höllo oss fångna bådo oss där att sjunga, och våra plågare bådo oss vara glada: »Sjungen för oss en av Sions sånger.»
4 Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét. idegen földön?
Huru skulle vi kunna sjunga HERRENS sång i främmande land?
5 Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!
Nej, om jag förgäter dig, Jerusalem, så förgäte min högra hand sin tjänst.
6 Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére!
Min tunga låde vid min gom, om jag upphör att tänka på dig, om jag icke låter Jerusalem vara min allra högsta glädje.
7 Emlékezzél meg, Örökkévaló, Jeruzsálem napjáról, Edóm fiairól, a kik azt mond- ták: dúljátok, dúljátok az alapig benne!
Tänk, HERRE, på Jerusalems dag, och straffa Edoms barn, dem som ropade: »Riven ned, riven ned det ända till grunden.»
8 Bábel leánya, pusztulásra való te – boldog, a ki megfizeti néked tettedet, melyet elkövettél rajtunk!
Dotter Babel, du ödeläggelsens stad, säll är den som får vedergälla dig allt vad du har gjort oss.
9 Boldog, a ki megragadja. és szétzúzza kisdedeidet a sziklán!
Säll är den som får gripa dina späda barn och krossa dem mot klippan.