Zsoltárok 137

1 Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.

Ved Babels elvar, der sat me og gret, når me kom Sion i hug.

2 A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.

På vier-runnarne der i landet hengde me harporne våre.

3 Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!

For der kravde dei som heldt oss fanga song av oss, og våre plågarar kravde gleda: «Syng åt oss av Sions songar!»

4 Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét. idegen földön?

Korleis kann me syngja Herrens song på framand jord?

5 Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!

Um eg gløymer deg, Jerusalem, so gjev mi høgre hand må gløyma seg burt!

6 Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére!

Gjev tunga må hanga fast ved gomen min, dersom eg ikkje kjem deg i hug, dersom eg ikkje set Jerusalem yver mi høgste gleda.

7 Emlékezzél meg, Örökkévaló, Jeruzsálem napjáról, Edóm fiairól, a kik azt mond- ták: dúljátok, dúljátok az alapig benne!

Herre, hugsa Edoms søner Jerusalems dag! dei som sagde: «Riv ned, riv ned, radt ned til grunnen!»

8 Bábel leánya, pusztulásra való te – boldog, a ki megfizeti néked tettedet, melyet elkövettél rajtunk!

Babels dotter, du øydelagde! sæl er den som gjev deg løn for den gjerning du gjorde imot oss!

9 Boldog, a ki megragadja. és szétzúzza kisdedeidet a sziklán!

Sæl er den som tek og krasar dine småborn imot berget!