Zsoltárok 137

1 Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.

Ved Babylons elver, der satt vi og gråt når vi kom Sion i hu.

2 A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.

På vidjene der hengte vi våre harper;

3 Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!

for der krevde våre fangevoktere sanger av oss, våre plagere at vi skulde være glade: Syng for oss av Sions sanger!

4 Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét. idegen földön?

Hvorledes skulde vi synge Herrens sang på fremmed jord?

5 Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!

Glemmer jeg dig, Jerusalem, da glemme mig min høire hånd!

6 Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére!

Min tunge henge fast ved min gane om jeg ikke kommer dig i hu, om jeg ikke setter Jerusalem over min høieste glede!

7 Emlékezzél meg, Örökkévaló, Jeruzsálem napjáról, Edóm fiairól, a kik azt mond- ták: dúljátok, dúljátok az alapig benne!

Kom Jerusalems dag i hu, Herre, så du straffer Edoms barn, dem som sa: Riv ned, riv ned, like til grunnen i den!

8 Bábel leánya, pusztulásra való te – boldog, a ki megfizeti néked tettedet, melyet elkövettél rajtunk!

Babels datter, du ødelagte! Lykksalig er den som gir dig gjengjeld for den gjerning du gjorde mot oss.

9 Boldog, a ki megragadja. és szétzúzza kisdedeidet a sziklán!

Lykksalig er den som griper og knuser dine spede barn imot klippen.