Zsoltárok 137

1 Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.

An Babels Strömen, da saßen wir und weinten, wenn Zions wir gedachten;

2 A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.

an die Weiden, die dort stehen, hängten wir unsre Harfen;

3 Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!

denn Lieder verlangten von uns dort unsre Zwingherrn, und unsre Peiniger hießen uns fröhlich sein: »Singt uns eins von euren Zionsliedern!«

4 Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét. idegen földön?

Wie sollten wir singen die Lieder des HERRN auf fremdem Boden?

5 Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!

Vergesse ich dich, Jerusalem, so verdorre mir die rechte Hand!

6 Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére!

Die Zunge bleibe mir am Gaumen kleben, wenn ich deiner nicht eingedenk bleibe, wenn ich Jerusalem nicht stelle über alles, was mir Freude macht!

7 Emlékezzél meg, Örökkévaló, Jeruzsálem napjáról, Edóm fiairól, a kik azt mond- ták: dúljátok, dúljátok az alapig benne!

Gedenke, HERR, den Söhnen Edoms den Unglückstag Jerusalems, wie sie riefen: »Reißt nieder, reißt nieder bis auf den Grund in ihm!«

8 Bábel leánya, pusztulásra való te – boldog, a ki megfizeti néked tettedet, melyet elkövettél rajtunk!

Bewohnerschaft Babels, Verwüsterin! Heil dem, der dir vergilt dasselbe, was du an uns verübt!

9 Boldog, a ki megragadja. és szétzúzza kisdedeidet a sziklán!

Heil dem, der deine Kindlein packt und am Felsen sie zerschmettert!