Zsoltárok 137

1 Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.

An den Flüssen Babels, da saßen wir und weinten, indem wir Zions gedachten.

2 A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.

An die Weiden in ihr hängten wir unsere Lauten.

3 Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!

Denn die uns gefangen weggeführt hatten, forderten daselbst von uns die Worte eines Liedes, und die uns wehklagen machten, [O. uns peinigten] Freude: "Singet uns eines von Zions Liedern!"

4 Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét. idegen földön?

Wie sollten wir ein Lied Jehovas singen auf fremder Erde?

5 Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!

Wenn ich dein vergesse, Jerusalem, so vergesse meine Rechte! [d. h. sie versage ihren Dienst]

6 Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére!

Es klebe meine Zunge an meinem Gaumen, wenn ich deiner nicht gedenke, wenn ich Jerusalem nicht erhebe über die höchste meiner Freuden! [O. zu meiner höchsten Freude]

7 Emlékezzél meg, Örökkévaló, Jeruzsálem napjáról, Edóm fiairól, a kik azt mond- ták: dúljátok, dúljátok az alapig benne!

Gedenke, Jehova, den Kindern Edom den Tag Jerusalems, die da sprachen: Entblößet, entblößet sie bis auf ihre Grundfeste! [Vergl. Obadja 1,11 usw.]

8 Bábel leánya, pusztulásra való te – boldog, a ki megfizeti néked tettedet, melyet elkövettél rajtunk!

Tochter Babel, du Verwüstete! [Viell.: zu verwüstende] Glückselig, der dir dasselbe vergilt, was du uns getan hast!

9 Boldog, a ki megragadja. és szétzúzza kisdedeidet a sziklán!

Glückselig, der deine Kindlein ergreift und sie hinschmettert an den Felsen!