Zsoltárok 137

1 Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.

Babelin virtain tykönä me istuimme ja itkimme, kuin me Zionin muistimme.

2 A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.

Kanteleemme me ripustimme pajuihin, jotka siellä olivat.

3 Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!

Siellä he käskivät meidän veisata, jotka meitä vankina pitivät, ja iloita meidän itkussamme: Veisatkaat meille Zionin virsiä.

4 Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét. idegen földön?

Kuinka me veisaisimme Herran veisun vieraalla maalla?

5 Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!

Jos minä unohdan sinua, Jerusalem, niin olkoon oikia käteni unohdettu.

6 Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére!

Tarttukoon kieleni suuni lakeen, ellen minä sinua muista, ellen minä tee Jerusalemia ylimmäiseksi ilokseni.

7 Emlékezzél meg, Örökkévaló, Jeruzsálem napjáról, Edóm fiairól, a kik azt mond- ták: dúljátok, dúljátok az alapig benne!

Herra, muista Edomin lapsia Jerusalemin päivänä, jotka sanovat: repikäät maahan hamaan hänen perustukseensa asti.

8 Bábel leánya, pusztulásra való te – boldog, a ki megfizeti néked tettedet, melyet elkövettél rajtunk!

Sinä hävitetty tytär, Babel; autuas on, se joka sinulle kostaa, niinkuin sinä meille tehnyt olet.

9 Boldog, a ki megragadja. és szétzúzza kisdedeidet a sziklán!

Autuas on se, joka piskuiset lapses ottaa ja paiskaa kiviin.