< Zsoltárok 137 >

1 Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.
Ved Babels Floder, der sad vi og græd, naar Zion randt os i Hu.
2 A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.
Vi hængte vore Harper i Landets Pile.
3 Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!
Thi de, der havde bortført os, bad os synge, vore Bødler bad os være glade: »Syng os af Zions Sange!«
4 Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét. idegen földön?
Hvor kan vi synge HERRENS Sange paa fremmed Grund?
5 Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!
Jerusalem, glemmer jeg dig, da visne min højre!
6 Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére!
Min Tunge hænge ved Ganen, om ikke jeg ihukommer dig, om ikke jeg sætter Jerusalem over min højeste Glæde!
7 Emlékezzél meg, Örökkévaló, Jeruzsálem napjáról, Edóm fiairól, a kik azt mond- ták: dúljátok, dúljátok az alapig benne!
HERRE, ihukom Edoms Sønner for Jerusalems Dag, at de raabte: »Nedbryd, nedbryd lige til Grunden!«
8 Bábel leánya, pusztulásra való te – boldog, a ki megfizeti néked tettedet, melyet elkövettél rajtunk!
Du Babels Datter, du Ødelægger! Salig den, der gengælder dig, hvad du gjorde imod os!
9 Boldog, a ki megragadja. és szétzúzza kisdedeidet a sziklán!
Salig den, der griber dine spæde og knuser dem mod Klippen!

< Zsoltárok 137 >