Zsoltárok 137

1 Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.

Ved Babylons Floder, der sad vi, og vi græd, naar vi kom Zion i Hu.

2 A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.

Paa Vidierne i Landet havde vi hængt vore Harper.

3 Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!

Thi der begærede de, som holdt os fangne, at vi skulde synge; og de, som plagede os, begærede, at vi skulde være glade: „Synger for os af Zions Sange!‟

4 Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét. idegen földön?

Hvorledes skulde vi synge Herrens Sang i et fremmed Land?

5 Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!

Dersom jeg glemmer dig, Jerusalem, da glemme mig min højre Haand!

6 Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére!

Min Tunge hænge ved min Gane, hvis jeg ikke kommer dig i Hu, hvis jeg ikke ophøjer Jerusalem over min højeste Glæde.

7 Emlékezzél meg, Örökkévaló, Jeruzsálem napjáról, Edóm fiairól, a kik azt mond- ták: dúljátok, dúljátok az alapig benne!

Herre! kom Edoms Børn i Hu efter, hvad de gjorde paa Jerusalems Dag, da de sagde: „Gører bart, gører bart indtil Grundvolden i den.‟

8 Bábel leánya, pusztulásra való te – boldog, a ki megfizeti néked tettedet, melyet elkövettél rajtunk!

Babels Datter, du ødelagte! lyksalig den, som betaler dig din Løn for, hvad du lønnede os med.

9 Boldog, a ki megragadja. és szétzúzza kisdedeidet a sziklán!

Lyksalig den, som griber og knuser dine spæde Børn imod Klippen.