Jób 7
1 Nemde szolgálati ideje van a halandónak a földön, és mint a béres napjai olyanok a napjai!
Zdaliž nemá vyměřeného času člověk na zemi? A dnové jeho jako dnové nájemníka.
2 Mint rabszolga, ki liheg árnyék után, s mint a zsoldos, ki reményli munkabérét:
Jako služebník, kterýž touží po stínu, a jako nájemník, jenž očekává skonání díla svého:
3 úgy kaptam én örökbe bajnak hónapjait és szenvedésnek éjszakáit rendelték nekem.
Tak jsou mi dědičně přivlastněni měsícové marní, a noci plné trápení jsou mi odečteny.
4 Ha lefeküdtem, azt mondom: mikor kelek fel, és nyúlik az este és jóllakom a hánykódással szürkületig.
Jestliže ležím, říkám: Kdy vstanu? A brzo-li pomine noc? Tak pln bývám myšlení až do svitání.
5 Magára öltött húsom férget és porgöröngyöt, bőröm felfakadt s megevesedett.
Tělo mé odíno jest červy a strupem i prachem, kůže má puká se a rozpouští.
6 Napjaim gyorsabbak a vetélőnél, s remény nélkül enyésztek el.
Dnové moji rychlejší byli nežli člunek tkadlce, nebo stráveni jsou bez prodlení.
7 Gondolj rá, hogy lehelet az életem, jót nem fog többé látni a szemem;
Rozpomeň se, ó Pane, že jako vítr jest život můj, a oko mé že více neuzří dobrých věcí,
8 nem pillant meg engem nézőm szeme, szemeid rajtam vannak, de nem vagyok.
Aniž mne spatří oko, jenž mne vídalo. Oči tvé budou ke mně, a mne již nebude.
Jakož oblak hyne a mizí, tak ten, kterýž sstupuje do hrobu, nevystoupí zase, (Sheol h7585)
10 nem tér vissza többé házába és nem ismer rá többé az ő helye.
Aniž se opět navrátí do domu svého, aniž ho již více pozná místo jeho.
11 Én sem tartóztatom számat, hadd beszélek lelkem szorultában, hadd panaszkodjam lelkem keservében!
Protož nemohuť já zdržeti úst svých, mluvím v ssoužení ducha svého, naříkám v hořkosti duše své.
12 Tenger vagyok-e avagy szörnyeteg, hogy őrséget vetsz reám?
Zdali jsem já mořem čili velrybem, že jsi mne stráží osadil?
13 Ha azt mondom: majd megvigasztal ágyam, panaszomat viselnem segít fekvőhelyem:
Když myslím: Potěší mne lůže mé, poodejme naříkání mého postel má:
14 akkor rémítgetsz engem álmokkal és látomások által ijesztesz engem.
Tedy mne strašíš sny, a viděními děsíš mne,
15 Választotta lelkem a megfulladást, a, halált inkább csontjaimnál.
Tak že sobě zvoluje zaškrcení duše má, a smrt nad život.
16 Megvetettem: nem örökké élek; hagyj föl velem, mert lehelet a napjaim!
Mrzí mne, nebuduť déle živ. Poodstupiž ode mne, nebo marní jsou dnové moji.
17 Mi a halandó, hogy nagyra tartod, s hogy reá fordítod szívedet,
Co jest člověk, že ho sobě tak vážíš, a že tak o něj pečuješ?
18 és reá gondolsz reggelenként, perczenként megvizsgálod őt?
A že ho navštěvuješ každého jitra, a každé chvíle jej zkušuješ?
19 Meddig nem tekintesz el tőlem, nem eresztesz el, míg nyálam lenyelhetem?
Dokudž se neodvrátíš ode mne, a nedáš mi aspoň polknouti mé sliny?
20 Vétettem: mit cselekszem neked, emberőrző? Miért tettél engem támadásul magadnak, hogy önmagamnak terhére lettem?
Zhřešil jsem, což mám učiniti, ó strážce lidský? Proč jsi mne položil za cíl sobě, tak abych sám sobě byl břemenem?
21 S mit nem bocsátod meg; bűnömet s nem veszed el vétkemet? Mert most porban feküdném, keresnél engem és nem volnék.
Nýbrž proč neodejmeš přestoupení mého, a neodpustíš nepravosti mé? Nebo již v zemi lehnu. Potom bys mne i pilně hledal, nebude mne.
