Jób 37
1 Igenis, ezért remeg szívem s felszökken helyéből.
Super hoc expavit cor meum, et emotum est de loco suo.
2 Hallva halljátok hangja háborgását s a morajt, mely szájából kél;
Audite auditionem in terrore vocis eius, et sonum de ore illius procedentem.
3 az egész ég alatt van terjedése és fénye a föld szélein.
Subter omnes cælos ipse considerat, et lumen illius super terminos terræ.
4 Utána ordít a hang: dörög fenséges hangján, s nem tartja vissza, midőn hallatszik hangja.
Post eum rugiet sonitus, tonabit voce magnitudinis suæ, et non investigabitur, cum audita fuerit vox eius.
5 Csodásan dörög Isten a hangján, nagyokat tesz, s nem ismerjük meg.
Tonabit Deus in voce sua mirabiliter, qui facit magna et inscrutabilia.
6 Mert a hónak mondja: szállj a földre, meg a hulló esőnek, hatalmasan hulló esőjének
Qui præcipit nivi ut descendat in terram, et hiemis pluviis, et imbri fortitudinis suæ.
7 Minden ember kezét lepecsételi, hogy megismerje alkotását minden halandó.
Qui in manu omnium hominum signat, ut noverint singuli opera sua.
8 S bemegy a vad a leshelyre, és tanyáiban lakozik.
Ingredietur bestia latibulum, et in antro suo morabitur.
9 A kamarából szélvész jő és a szóró szelektől a hideg.
Ab interioribus egredietur tempestas, et ab Arcturo frigus.
10 Isten leheletétől jég keletkezik s a vizek tágassága szilárddá lesz.
Flante Deo concrescit gelu, et rursum latissimæ funduntur aquæ.
11 Nedvességgel meg is terheli a felleget, szétterjeszti fényének felhőjét.
Frumentum desiderat nubes, et nubes spargunt lumen suum.
12 S az körökben egyre forog, kormányzása által, cselekvésök szerint, bár mire rendeli őket a földkerekség színén;
Quæ lustrant per circuitum, quocumque eas voluntas gubernantis duxerit, ad omne quod præceperit illis super faciem orbis terrarum:
13 hol ostorul, ha földjének javára van, hol szeretetre nyújtja.
Sive in una tribu, sive in terra sua, sive in quocumque loco misericordiæ suæ eas iusserit inveniri.
14 Figyelj erre, Jób, állj meg és vedd észre Isten csodáit!
Ausculta hæc Iob: sta, et considera mirabilia Dei.
15 Tudsz-e róla, midőn Isten ügyel rájuk, s tündökölteti felhőjének fényét?
Numquid scis quando præceperit Deus pluviis, ut ostenderent lucem nubium eius?
16 Tudsz-e a fellegnek lengéséről, a tökéletes tudásúnak csodáiról?
Numquid nosti semitas nubium magnas, et perfectas scientias?
17 Te, kinek melegek a ruhái, midőn a földet pihenteti a déli szél által.
Nonne vestimenta tua calida sunt, cum perflata fuerit terra Austro?
18 Vele boltozod a mennyeket, melyek erősek, mint a szilárd tükör?
Tu forsitan cum eo fabricatus es cælos, qui solidissimi quasi ære fusi sunt.
19 Tudasd velünk, mit mondjunk neki! Mit sem hozhatunk fel a sötétség miatt.
Ostende nobis quid dicamus illi: nos quippe involvimur tenebris.
20 Jelentetik-e neki, hogy beszélek, avagy szólt-e ember, hogy elpusztíttassék?
Quis narrabit ei quæ loquor? etiam si locutus fuerit homo, devorabitur.
21 Most ugyan nem látni a fényt, mely ragyogó a mennyekben; de a szél átvonul s megtisztítja azokat.
At nunc non vident lucem: subito aer cogetur in nubes, et ventus transiens fugabit eas.
22 Észak felől arany jön, Isten mellett félelmes fenség.
Ab Aquilone aurum venit, et ad Deum formidolosa laudatio.
23 A Mindenhatót, nem érjük őt fel, a nagy erejűt, de a jogot és teljes igazságot nem sérti meg.
Digne eum invenire non possumus: magnus fortitudine, et iudicio, et iustitia et enarrari non potest.
24 Azért félik őt az emberek, nem nézi ő mind a bölcsszívűeket.
Ideo timebunt eum viri, et non audebunt contemplari omnes, qui sibi videntur esse sapientes.
