Jób 17
1 Szellemem meg van törve, napjaim elenyésztek, sírok várnak rám!
Mi ånd er knekt, mitt liv er sløkt, no hev eg berre gravi att.
2 Bizony csúfolkodással illetnek engem, és zaklatásukon kell időznie szememnek.
Eg hæding finn på kvar ein kant, ved deira tråss lyt auga dvelja.
3 Állj jót, kérlek: kezeskedjél értem tenmagadnál! Ki az, ki kezet csap velem?
Å, set eit pant for meg hjå deg! Kven elles skal meg handslag gjeva?
4 Mert az ő szívöket elzártad az eszességtől, azért nem engeded felülkerekedniök.
Du stengde deira sjæl for skyn; difor vil du ikkje lyfta deim.
5 Ki osztályrészért elárul barátot, fiainak szemei el fognak epedni.
Den som gjev vener burt til plundring, hans søner sloknar augo på.
6 Oda állított engem, hogy példálózzanak népek, s azzá lettem, hogy arczúl köpnek.
Eg er for folk til ordtak sett, som ein dei sputtar beint i syni.
7 Elhomályosúlt bosszúságtól szemem, s tagjaim akár az árnyék mindannyi.
Mitt auga sjukt av sorger er, og mine lemer er ein skugge.
8 Eliszonyodnak e miatt az egyenesek, s az ártatlan fölgerjed az istentelen ellen;
Dei rettvise støkk yver slikt, og skuldfri harmast på ugudleg.
9 és az igaz ragaszkodik útjához s a tiszta kezű gyarapodik szilárdságban.
Men rettvis mann sin veg gjeng fram, og magti veks hjå reinhendt mann.
10 Azonban ti mindannyian csak jöjjetek újra, de nem találok köztetek bölcset.
Men de - kom berre alle att! Eg ingen vismann finn hjå dykk.
11 Napjaim elmúltak, gondolataim elszakadtak, szívemnek tulajdonai!
Og mine dagar dei kvarv burt; og mine planar slitna sund, dei som mitt hjarta emna på.
12 Az éjszakát nappallá teszik, a világosságot közelebbé a sötétségnél
Men dei gjer natti um til dag, som ljos var næmare enn myrkrer.
Eit hus i helheim er mi von, i myrkret reider eg mi seng. (Sheol h7585)
14 a veremnek így szóltam: atyám vagy! anyám és testvérem! a féregnek:
Til gravi ropar eg: «Min far!» til makken: «Mor mi! Syster mi!»
15 hol van tehát reménységem, és reménységem – ki látja meg?
Kvar vert det då av voni mi? Mi von, kven augnar henne då?
