Jób 16

1 Felelt Jób és mondta:

Job svarade, och sade:

2 Hallottam efféléket sokat, bajt hozó vigasztalók vagytok mindannyian!

Jag hafver sådana ofta hört; I ären alle arme hugsvalare.

3 Vége van-e a szeles szavaknak, vagy mi késztet téged, hogy felelj?

När vilja dock dessa lösa ord hafva en ända? Eller hvad fattas dig, att du så svarar?

4 Én is úgy beszélnék, mint ti, ha lelketek volna az én lelkem helyén, összefűznék beszédeket ellenetek, csóválnám fölöttetek fejemet!

Jag kunde ock väl tala såsom I; jag ville att edor själ vore i mine själs stad; jag ville ock finna ord emot eder, och så rista mitt hufvud öfver eder.

5 Szilárdítanálak titeket szájammal, és ajkaim szánalma enyhülést adna.

Jag ville styrka eder med munnen, och tala af sinnet med mina läppar.

6 Ha beszélnék, nem enyhű fájdalmam; s ha abbahagynám, mi tűnik el tőlem?

Men om jag än talar, så skonar min svede mig dock intet; låter jag ock blifvat, så går han dock intet ifrå mig.

7 Ámde most kifárasztott engem; pusztává tetted egész környezetemet.

Men nu gör han mig vedermödo, och förstörer all min ledamot.

8 Ránczossá tettél, az tanúul tett, soványságom ellenem támadt, szemembe vall.

Han hafver mig gjort skrynkotan, och vittnar emot mig; och min motståndare hafver sig upp emot mig, och svarar emot mig.

9 Haragja tépett, gyűlölettel támadt engem, vicsorított reám fogaival, szorongatóm szemeit feni reám.

Hans vrede sliter mig, och den som är mig vred, biter samman tänderna öfver mig; min motståndare ser hvasst med sin ögon på mig.

10 Feltátották ellenem szájukat, gyalázattal verték orczáimat, együttesen összecsődülnek ellenem.

De gapa med sin mun emot mig, och hafva hånliga slagit mig vid mitt kindben; de hafva tillhopa släckt sin harm på mig.

11 Álnoknak szolgáltat ki engem Isten és gonoszok kezébe dönt engem.

Gud hafver öfvergifvit mig dem orättfärdiga, och låtit mig komma i de ogudaktigas händer.

12 Boldog voltam és összemorzsolt, nyakszirten fogott és összezúzott és czéltáblául állított engem magának.

Jag var rik, men han hafver mig gjort till intet; han hafver tagit mig vid halsen, och sönderslitit mig, och uppsatt mig sig till ett mål.

13 Körül fognak engem íjászai, átfúrja veséimet s nem kímél, földre ontja epémet.

Han hafver kringhvärft mig med sina skyttor; han hafver sargat mina njurar, och intet skonat; han hafver utgjutit min galla på jordena.

14 Rést tör rajtam, rést résre, mint vitéz nekem rohan.

Han hafver gjort mig ett sår öfver det andra; han hafver öfverfallit mig såsom en kämpe.

15 Zsákot varrtam foszló bőrömre és porba dugtam bele szarvamat.

Jag hafver sömmat en säck på mina hud, och hafver lagt mitt horn i mull.

16 Arczom kivörösödött a sírástól, és szempilláimon vakhomály ül:

Mitt ansigte är svullet af gråt, och min ögonlock äro vorden mörk;

17 bár nincs erőszak kezeimben és imádságom tiszta.

Ändock att ingen orättfärdighet är i mine hand, och min bön är ren.

18 Oh föld, ne fedd be véremet, s ne legyen hely kiáltásom számára!

Ack jord! öfvertäck icke mitt blod, och mitt rop hafve intet rum.

19 Most is, íme az égben van tanúm, és bizonyságom a magasságban.

Och si nu, mitt vittne är i himmelen, och den mig känner är i höjdene.

20 Csúfolóim – barátim: Istenhez könnyezve tekint szemem;

Mine vänner äro mine begabbare; mitt öga fäller tårar till Gud.

21 hogy döntsön a férfi mellett Istennel szemben, és ember fiával szemben a barátja mellett.

Om en man kunde gå till rätta med Gud, såsom menniskors barn med sin nästa.

22 Mert még csak kisszámú évek jönnek, és útra, melyről vissza nem térek, megyek el.

Men de förelagda år äro komne; och jag går den vägen bort, den jag aldrig igen kommer.