Jób 10
1 Megundorodott lelkem életemtől, nekieresztem majd panaszomat, hadd beszélek lelkem keservében.
Mi sjæl er leid av livet mitt, eg gjev mi klaga lause taumar, vil tala i min såre hugverk.
2 Megmondom Istennek: Ne kárhoztass engem, tudasd velem, mi miatt pörölsz velem!
Til Gud eg segjer: «Døm meg ikkje; seg kvifor du imot meg strider!
3 Illik-e hozzád, hogy nyomorgatsz, hogy megveted kezeid szerzeményét, míg a gonoszok tanácsa fölött fényt árasztasz?
Finn du det godt å gjera vald, og øyda upp ditt eige verk, men lysa yver gudlaust råd?
4 Testi szemeid vannak-e neked, avagy mint halandó lát, úgy látsz-e?
Er auga ditt av kjøt og blod? Ser du som menneskje plar sjå?
5 Mint halandó napjai, olyanok-e napjaid, avagy éveid, mint férfi napjai,
Er dine dagar mennesk-dagar? Er dine år lik mannsens år?
6 hogy keresgéled bűnömet és vétkem után kutatsz,
Med di mitt brot du leitar upp, og granskar etter syndi mi,
7 noha tudod, hogy nem vagyok bűnös s nincs, ki kezedből menthet?
endå du veit eg er uskuldig, og ingen bergar or di hand.
8 Kezeid alakítottak engem és elkészítettek egyaránt köröskörül – és megsemmisítnél?
Di hand hev skapt og dana meg fullt ut, og no vil du meg tyna?
9 Gondolj csak rá, hogy mint agyagot készítettél te engem, s porba térítsz engem vissza?
Hugs på, du forma meg som leir; no gjer du atter meg til mold!
10 Nemde mint a tejet kiöntöttél engem s mint a sajtot összefolyattál;
Som mjølk du let meg renna ut og let meg stivna liksom ost;
11 bőrbe és húsba öltöztettél és csontokkal meg inakkal átszőttél;
Du klædde meg med hud og kjøt, fleitta bein og senar saman.
12 életet és szeretetet míveltél velem s gondviselésed megőrizte szellememet.
Du gav meg både liv og miskunn, og verna um mitt andedrag.
13 De ezeket tartogattad szívedben, tudom, hogy ez volt benned:
Men dette du i hjarta gøymde, eg veit det var i din tanke;
14 ha vétkezem, megvigyázol engem és bűnöm alól föl nem mentesz.
Du vakta på meg um eg synda; du gav meg ikkje til mitt brot;
15 Ha gonosz vagyok, jaj nekem; s ha igaz vagyok, föl nem emelhetem fejemet, jóllakva szégyennel és eltelve nyomorommal.
um eg var skuldig, usæl eg! Um skuldfri, tord’ eg ei meg briska, av skjemsla mett, med naud for augom;
16 S ha magasra emelkednék, mint fenevadra vadásznál rám, s ismételve csodálatosan bánnál velem;
For då du jaga meg som løva og let meg atter under sjå,
17 megújítanád tanúidat ellenem, sokszor tanúsítanád haragodat velem szemben: egymást felváltó hadak ellenem!
du førde nye vitne mot meg og harmast endå meir på meg og sende mot meg her på her.
18 S miért hoztál ki engem az anyaméhből? kimúltam volna s szem nem látna engem;
Kvi drog du meg or morsliv fram? Kvi fekk eg ikkje usedd døy,
19 mintha nem lettem volna, olyan volnék, a méhből a sírba vitettem volna.
lik ein som aldri til hev vore, og vart i grav frå morsliv lagt?
20 Nemde kevesek a napjaim, hagyj föl tehát; fordulj el tőlem, hogy földerülhessek egy keveset!
Er ikkje mine dagar få? Haldt upp! Slepp meg, so eg litt glad kann verta,
21 Mielőtt elmennék, hogy ne térjek vissza, sötétségnek és vakhomálynak országába,
fyrr eg gjeng burt, og kjem’kje att, til myrkre land med daudeskugge,
22 országba, mely borús mint a homály, vakhomály, rend nélkül s fénylik – mint homály.
eit land so myrkt som svarte natti, med daudeskugge og vanskipnad, der dagsljoset er som myrke natt!»»
