Psalm 137

1 An den Strömen Babels saßen wir und weinten, wenn wir Zions gedachten.

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

2 An den Weiden, die dort sind, hängten wir unsre Harfen auf.

A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

3 Denn die uns daselbst gefangen hielten, forderten Lieder von uns, und unsre Peiniger, daß wir fröhlich seien: «Singet uns eines von den Zionsliedern!»

Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

4 Wie sollten wir des HERRN Lied singen auf fremdem Boden?

Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

5 Vergesse ich deiner, Jerusalem, so verdorre meine Rechte!

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

6 Meine Zunge müsse an meinem Gaumen kleben, wenn ich deiner nicht gedenke, wenn ich Jerusalem nicht über meine höchste Freude setze!

Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

7 Gedenke, HERR, den Kindern Edoms den Tag Jerusalems, wie sie sprachen: «Zerstöret, zerstöret sie bis auf den Grund!»

Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

8 Tochter Babel, du Verwüsterin! Wohl dem, der dir vergilt, was du uns angetan!

Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

9 Wohl dem, der deine Kindlein nimmt und sie zerschmettert am Felsgestein!

Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!