Psalm 137

1 An den Wassern zu Babel saßen wir und weineten, wenn wir an Zion gedachten.

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

2 Unsere Harfen hingen wir an die Weiden, die drinnen sind.

A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

3 Denn daselbst hießen uns singen, die uns gefangen hielten, und in unserm Heulen fröhlich sein: Lieber, singet uns ein Lied von Zion!

Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

4 Wie sollten wir des HERRN Lied singen in fremden Landen?

Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

5 Vergesse ich dein, Jerusalem, so werde meiner Rechten vergessen!

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

6 Meine Zunge müsse an meinem Gaumen kleben, wo ich dein nicht gedenke, wo ich nicht lasse Jerusalem meine höchste Freude sein.

Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

7 HERR, gedenke der Kinder Edom am Tage Jerusalems, die da sagen: Rein ab, rein ab, bis auf ihren Boden!

Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

8 Du verstörte Tochter Babel, wohl dem, der dir vergelte, wie du uns getan hast!

Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

9 Wohl dem, der deine jungen Kinder nimmt und zerschmettert sie an den Stein!

Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!