Job 29
1 Darauf fuhr Hiob also fort, seine Rede vorzutragen:
Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
2 O daß ich wäre wie in früheren Monden, wie in den Tagen da mich Gott beschützte;
Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
3 als seine Leuchte über meinem Haupte schien, und ich bei seinem Licht durch Dunkel wandelte,
Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
4 so, wie ich war in meines Sommers Tagen, als Gottes Freundschaft über meinem Zelte waltete,
A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5 als der Allmächtige noch mit mir war, rings um mich meine Knaben;
Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
6 als ich meine Schritte in Dickmilch badete, und der Fels neben mir Bäche Öls ergoß;
Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7 als ich zum Thore ging hinauf zur Stadt, auf dem freien Platze meinen Sitz aufschlug.
Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8 Wenn mich die Knaben sahen, verbargen sie sich, und die Greise erhoben sich und blieben stehn;
Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
9 Häuptlinge hielten inne mit Reden und legten die Hand auf ihren Mund.
A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10 Der Edlen Stimme verbarg sich, und ihre Zunge klebte an ihrem Gaumen.
A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11 Denn wo ein Ohr nur hörte, da pries es mich selig, und wo ein Auge sah, da gab es mir Zeugnis.
Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
12 Denn ich rettete den Elenden, der um Hilfe schrie, und die Waise und den, der keinen Helfer hatte.
Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13 Der Segen des Verlorenen kam über mich, und das Herz der Witwe macht ich jubeln.
A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14 Gerechtigkeit zog ich an, und sie zog mich an, wie Talar und Turban zog ich an meine Rechtschaffenheit.
Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15 Auge ward ich dem Blinden und Fuß war ich dem Lahmen.
A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16 Ein Vater war ich den Armen und die Rechtssache des mir Unbekannten untersuchte ich;
A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17 ich zerschmetterte dem Frevler die Kinnladen und warf ihm die Beute aus den Zähnen.
Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18 So dachte ich denn: “Bei meinem Neste werde ich verscheiden und wie der Phönix meine Tage mehren.
Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19 Meine Wurzel steht über dem Wasser offen, und der Tau übernachtet in meinen Zweigen.
Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20 Meine Würde ist stets neu bei mir, und mein Bogen verjüngt sich in meiner Hand.”
Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
21 Mir hörten sie zu und warteten und lauschten schweigend meinem Rate.
Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22 Wenn ich geredet, sprachen sie nicht mehr, und meine Rede troff auf sie herab.
Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
23 So warteten sie auf mich wie auf Regen und wie nach Spätregen sperrten sie den Mund auf.
Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24 Ich lächelte ihnen zu, wenn sie verzagten, und das heitre Antlitz trübten sie mir nie.
Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25 Gern wählte ich den Weg zu ihnen, saß da als Haupt und thronte wie ein König in der Heerschar, wie einer, der Trauernde tröstet.
Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
