Job 7
1 La vie de l’homme sur la terre est un temps de service, et ses jours sont comme ceux du mercenaire.
Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?
2 Comme l’esclave soupire après l’ombre, comme l’ouvrier attend son salaire,
A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:
3 ainsi j’ai eu en partage des mois de douleur, pour mon lot, des nuits de souffrance.
Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.
4 Si je me couche, je dis: « Quand me lèverai-je? Quand finira la nuit? » et je suis rassasié d’angoisses jusqu’au jour.
Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig.
5 Ma chair se couvre de vers et d’une croûte terreuse, ma peau se gerce et coule.
Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.
6 Mes jours passent plus rapides que la navette, ils s’évanouissent: plus d’espérance!
Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.
7 O Dieu, souviens-toi que ma vie n’est qu’un souffle! Mes yeux ne reverront pas le bonheur.
Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.
8 L’œil qui me regarde ne m’apercevra plus; ton œil me cherchera, et je ne serai plus.
Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám veted szemed, de már nem vagyok!
A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a sírba, nem jő fel többé. (Sheol h7585)
10 il ne retournera plus dans sa maison; le lieu qu’il habitait ne le reconnaîtra plus.
Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.
11 C’est pourquoi je ne retiendrai pas ma langue, je parlerai dans l’angoisse de mon esprit, j’exhalerai mes plaintes dans l’amertume de mon âme.
Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.
12 Suis-je la mer ou un monstre marin, pour que tu poses une barrière autour de moi?
Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?
13 Quand je dis: « Mon lit me soulagera, ma couche calmera mes soupirs, »
Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:
14 alors tu m’effraies par des songes, tu m’épouvantes par des visions.
Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;
15 Ah! Mon âme préfère la mort violente, mes os appellent le trépas.
Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.
16 Je suis en proie à la dissolution, la vie m’échappe pour jamais; laisse-moi, car mes jours ne sont qu’un souffle.
Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.
17 Qu’est-ce que l’homme, pour que tu en fasses tant d’estime, que tu daignes t’occuper de lui,
Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?
18 que tu le visites chaque matin, et qu’à chaque instant tu l’éprouves?
Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.
19 Quand cesseras-ru d’avoir le regard sur moi? Quand me laisseras-tu le temps d’avaler ma salive?
Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?
20 Si j’ai péché, que puis-je te faire, ô Gardien des hommes? Pourquoi me mettre en butte à tes traits, et me rendre à charge à moi-même?
Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.
21 Que ne pardonnes-tu mon offense? Que n’oublies-tu mon iniquité? Car bientôt je dormirai dans la poussière; tu me chercheras, et je ne serai plus.
És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.
