< Psalmien 137 >
1 Babelin virtain tykönä me istuimme ja itkimme, kuin me Zionin muistimme.
Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.
2 Kanteleemme me ripustimme pajuihin, jotka siellä olivat.
A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.
3 Siellä he käskivät meidän veisata, jotka meitä vankina pitivät, ja iloita meidän itkussamme: Veisatkaat meille Zionin virsiä.
Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!
4 Kuinka me veisaisimme Herran veisun vieraalla maalla?
Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét. idegen földön?
5 Jos minä unohdan sinua, Jerusalem, niin olkoon oikia käteni unohdettu.
Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!
6 Tarttukoon kieleni suuni lakeen, ellen minä sinua muista, ellen minä tee Jerusalemia ylimmäiseksi ilokseni.
Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére!
7 Herra, muista Edomin lapsia Jerusalemin päivänä, jotka sanovat: repikäät maahan hamaan hänen perustukseensa asti.
Emlékezzél meg, Örökkévaló, Jeruzsálem napjáról, Edóm fiairól, a kik azt mond- ták: dúljátok, dúljátok az alapig benne!
8 Sinä hävitetty tytär, Babel; autuas on, se joka sinulle kostaa, niinkuin sinä meille tehnyt olet.
Bábel leánya, pusztulásra való te – boldog, a ki megfizeti néked tettedet, melyet elkövettél rajtunk!
9 Autuas on se, joka piskuiset lapses ottaa ja paiskaa kiviin.
Boldog, a ki megragadja. és szétzúzza kisdedeidet a sziklán!