Psalmaro 137

1 Apud la riveroj de Babel Ni sidis kaj ploris, Rememorante Cionon.

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

2 Sur la salikoj tie Ni pendigis niajn harpojn.

A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

3 Ĉar tie niaj kaptintoj postulis de ni kantojn, Kaj niaj mokantoj ĝojon, dirante: Kantu al ni el la kantoj de Cion.

Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

4 Kiel ni kantos sur fremda tero La kanton de la Eternulo?

Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

5 Se mi forgesos vin, ho Jerusalem, Tiam forgesiĝu mia dekstra mano;

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

6 Algluiĝu mia lango al mia palato, Se mi vin ne memoros, Se mi ne levos Jerusalemon en la supron de miaj ĝojoj.

Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

7 Rememorigu, ho Eternulo, al la filoj de Edom La tagon de Jerusalem, kiam ili diris: Detruu, detruu ĝis ĝia fundamento.

Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

8 Ho ruinigema filino de Babel! Bone estos al tiu, Kiu repagos al vi por la faro, kiun vi faris al ni.

Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

9 Bone estos al tiu, Kiu prenos kaj frakasos viajn infanetojn sur ŝtono.

Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!