Job 14
1 Man, born of woman! Of few days, and full of trouble!
Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő.
2 As a flower he hath gone forth, and is cut off, And he fleeth as a shadow and standeth not.
Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.
3 Also — on this Thou hast opened Thine eyes, And dost bring me into judgment with Thee.
Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?
4 Who giveth a clean thing out of an unclean? not one.
Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.
5 If determined are his days, The number of his months [are] with Thee, His limit Thou hast made, And he passeth not over;
Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.
6 Look away from off him that he may cease, Till he enjoy as an hireling his day.
Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.
7 For there is of a tree hope, if it be cut down, That again it doth change, That its tender branch doth not cease.
Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.
8 If its root becometh old in the earth, And its stem doth die in the dust,
Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:
9 From the fragrance of water it doth flourish, And hath made a crop as a plant.
A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.
10 And a man dieth, and becometh weak, And man expireth, and where [is] he?
De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?
11 Waters have gone away from a sea, And a river becometh waste and dry.
Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:
12 And man hath lain down, and riseth not, Till the wearing out of the heavens they awake not, Nor are roused from their sleep.
Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.
13 O that in Sheol Thou wouldest conceal me, Hide me till the turning of Thine anger, Set for me a limit, and remember me. (Sheol h7585)
Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam! (Sheol h7585)
14 If a man dieth — doth he revive? All days of my warfare I wait, till my change come.
Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.
15 Thou dost call, and I — I answer Thee; To the work of Thy hands Thou hast desire.
Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.
16 But now, my steps Thou numberest, Thou dost not watch over my sin.
De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!
17 Sealed up in a bag [is] my transgression, And Thou sewest up mine iniquity.
Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.
18 And yet, a falling mountain wasteth away, And a rock is removed from its place.
Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;
19 Stones have waters worn away, Their outpourings wash away the dust of earth, And the hope of man Thou hast destroyed.
A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.
20 Thou prevailest [over] him for ever, and he goeth, He is changing his countenance, And Thou sendest him away.
Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.
21 Honoured are his sons, and he knoweth not; And they are little, and he attendeth not to them.
Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.
22 Only — his flesh for him is pained, And his soul for him doth mourn.'
Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.
