Psalms 137

1 By the rivers of Babylon we sat down and wept when we thought about Zion.

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

2 On the poplars there we hung our harps.

A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

3 There our captors required songs from us, and those who mocked us required us to be happy, saying, “Sing us one of the songs of Zion.”

Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

4 How could we sing a song about Yahweh in a foreign land?

Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

5 If I ignore the memory of you, Jerusalem, let my right hand forget her skill.

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

6 Let my tongue cling to the roof of my mouth if I think about you no more, if I do not prefer Jerusalem more than my greatest delights.

Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

7 Call to mind, Yahweh, what the Edomites did on the day Jerusalem fell. They said, “Tear it down, tear it down to its foundations.”

Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

8 Daughter of Babylon, soon to be destroyed— may the person be blessed, whoever pays you back for what you have done to us.

Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

9 May the person be blessed, whoever takes and dashes your little ones against a rock.

Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!