Job 30
1 But, now, they who are of fewer days than I, have poured derision upon me; whose fathers I refused—to set with the dogs of my flock.
Most pedig nevetnek rajtam, a kik fiatalabbak nálam a kiknek atyjokat az én juhaimnak komondorai közé sem számláltam volna.
2 Even the strength of their hands, wherefore was it mine? Upon them, vigour was lost;
Mire való lett volna nékem még kezök ereje is? Rájok nézve a vénség elveszett!
3 In want and hunger, they were lean, —who used to gnaw the dry ground, a dark night of desolation!
Szükség és éhség miatt összeaszottak, a kik a kopár földet futják, a sötét, sivatag pusztaságot.
4 Who used to pluck off the mallow by the bushes, with the root of the broom for their food;
A kik keserű füvet tépnek a bokor mellett, és rekettyegyökér a kenyerök.
5 Out of the midst, were they driven, men shouted after them, as after a thief;
Az emberek közül kiűzik őket, úgy hurítják őket, mint a tolvajt.
6 In the fissures, of the ravines had they to dwell, in holes of dust and crags;
Félelmetes völgyekben kell lakniok, a földnek és szikláknak hasadékaiban.
7 Among the bushes, used they to shriek, Under the bramble, were they huddled together:
A bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek.
8 Sons of the base, yea sons of the nameless, they were scourged out of the land.
Esztelen legények, sőt becstelen fiak, a kiket kivertek az országból.
9 But, now, their song, have I become, Yea I serve them for a byword;
És most ezeknek lettem gúnydalává, nékik levék beszédtárgyuk!
10 They abhor me—have put themselves far from me, and, from my face, have not withheld—spittle!
Útálnak engem, messze távoznak tőlem, és nem átalanak pökdösni előttem.
11 Because, my girdle, he had loosened and had humbled me, therefore, the bridle—in my presence, cast they off;
Sőt leoldják kötelöket és bántalmaznak engem, és a zabolát előttem kivetik.
12 On my right hand, the young brood rose up, —My feet, they thrust aside, and cast up against me their earthworks of destruction;
Jobb felől ifjak támadnak ellenem, gáncsot vetnek lábaimnak, és ösvényt törnek felém, hogy megrontsanak.
13 They brake up my path, —My engulfing ruin, they helped forward, unaided;
Az én útamat elrontják, romlásomat öregbítik, nincsen segítség ellenök.
14 As through a wide breach, came they on, with a crashing noise, they rolled themselves along.
Mint valami széles résen, úgy rontanak elő, pusztulás között hömpölyögnek ide.
15 There are turned upon me terrors, —Chased away as with a wind, is mine abundance, and, as a cloud, hath passed away my prosperity.
Rettegések fordultak ellenem, mint vihar űzik el tisztességemet, boldogságom eltünt, mint a felhő.
16 Now, therefore, over myself, my soul poureth itself out, There seize me days of affliction:
Mostan azért enmagamért ontja ki magát lelkem; nyomorúságnak napjai fognak meg engem.
17 Night, boreth, my bones, all over me, —and, my sinews, find no rest;
Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat bennem, és nem nyugosznak az én inaim.
18 Most effectually, is my skin disfigured, —Like the collar of my tunic, it girdeth me about:
A sok erőlködés miatt elváltozott az én ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm galléra.
19 He hath cast me into the mire, and I have become like dust and ashes.
A sárba vetett engem, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz.
20 I cry out for help unto thee, and thou dost not answer, I stand still, and thou dost gaze at me;
Kiáltok hozzád, de nem felelsz; megállok és csak nézel reám!
21 Thou art turned to become a cruel one unto me, With the might of thy hand, thou assailest me;
Kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével harczolsz ellenem.
22 Thou liftest up me to the wind, thou carriest me away, and the storm maketh me faint;
Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban.
23 For I know that, unto death, thou wilt bring me back, even unto the house of meeting for every one living.
Hiszen tudtam, hogy visszatérítesz engem a halálba, és a minden élő gyülekező házába;
24 Only, against a heap of ruins, will one not thrust a hand! Surely, when one is in calamity—for that very reason, is there an outcry for help.
De a roskadóban levő ne nyujtsa-é ki kezét? Avagy ha veszendőben van, ne kiáltson-é segítségért?
25 Verily I wept, for him whose lot was hard, Grieved was my soul, for the needy.
Avagy nem sírtam-é azon, a kinek kemény napja volt; a szűkölködő miatt nem volt-é lelkem szomorú?
26 Surely, for good, I looked, but there came in evil, And I waited for light, but there came in darkness;
Bizony jót reméltem és rossz következék, világosságot vártam és homály jöve.
27 I boiled within me, and rested not, There confronted me—days of affliction;
Az én bensőm forr és nem nyugoszik; megrohantak engem a nyomorúságnak napjai.
28 In gloom, I walked along, without sun, I arose—in the convocation, I cried out for help;
Feketülten járok, de nem a nap hősége miatt; felkelek a gyülekezetben és kiáltozom.
29 A brother, became I to the brutes that howl, and a companion to the birds that screech:
Atyjok fiává lettem a sakáloknak, és társokká a strucz madaraknak.
30 My skin, turned black, and peeled off me, and, my bones, burned with heat:
Bőröm feketülten hámlik le rólam, és csontom elég a hőség miatt.
31 Thus is attuned to mourning—my lyre, and my flute, to the noise of them who weep.
Hegedűm sírássá változék, sípom pedig jajgatók szavává.
