Job 30
1 But, now, they who are of fewer days than I, have poured derision upon me; whose fathers I refused—to set with the dogs of my flock.
És most kaczagnak rajtam, kik korra fiatalabbak nálam, kiknek atyáit megvetettem, hogy nyájam ebei mellé sem helyeztem volna el.
2 Even the strength of their hands, wherefore was it mine? Upon them, vigour was lost;
Kezeik ereje is minek nekem? Rájok nézve elveszett erejük telje,
3 In want and hunger, they were lean, —who used to gnaw the dry ground, a dark night of desolation!
szűkölködés és éhezés által kiaszva. A kik bekószálják a sivatagot, a puszta és a pusztaság éjjelét;
4 Who used to pluck off the mallow by the bushes, with the root of the broom for their food;
a kik leszakítanak sós füvet a bokor mellett s rekettye gyökere az ő kenyerük.
5 Out of the midst, were they driven, men shouted after them, as after a thief;
Az emberek köréből kiűzetnek, riadnak rájuk mint a tolvajra.
6 In the fissures, of the ravines had they to dwell, in holes of dust and crags;
Rettenetes szakadékokban kell lakniok, földi lyukakban és sziklákon.
7 Among the bushes, used they to shriek, Under the bramble, were they huddled together:
Bokrok között ordítanak, csalánok alatt verődnek össze.
8 Sons of the base, yea sons of the nameless, they were scourged out of the land.
Alávalónak fiai, meg név nélkül valónak a fiai, kiverettek az országból.
9 But, now, their song, have I become, Yea I serve them for a byword;
De most gúnydaluk vagyok, lettem nekik szóbeszédül.
10 They abhor me—have put themselves far from me, and, from my face, have not withheld—spittle!
Megutáltak, eltávoztak tőlem, s arczomat nem kímélték a köpéstől.
11 Because, my girdle, he had loosened and had humbled me, therefore, the bridle—in my presence, cast they off;
Mert inamat megoldotta és elsanyarodott, neki eresztették előttem a gyeplőt.
12 On my right hand, the young brood rose up, —My feet, they thrust aside, and cast up against me their earthworks of destruction;
Jobbról kél a fajzat, lábaimat ellökték, és feltöltötték ellenem veszedelmes ösvényeiket.
13 They brake up my path, —My engulfing ruin, they helped forward, unaided;
Lerontották utamat, elősegítik balsorsomat, ők, kiknek nincsen segítőjük.
14 As through a wide breach, came they on, with a crashing noise, they rolled themselves along.
Mint széles résen át jönnek, rom matt hömpölyögnek tova.
15 There are turned upon me terrors, —Chased away as with a wind, is mine abundance, and, as a cloud, hath passed away my prosperity.
Rémség fordult rám, üldözi, mint a szél, nemes voltomat, s eltűnt, mint a felhő, segítségem.
16 Now, therefore, over myself, my soul poureth itself out, There seize me days of affliction:
És most elomlik bennem a lelkem, elfogtak engem a nyomorúság napjai.
17 Night, boreth, my bones, all over me, —and, my sinews, find no rest;
Az éjszaka levájta rólam csontjaimat, és idegeim nem pihennek.
18 Most effectually, is my skin disfigured, —Like the collar of my tunic, it girdeth me about:
Nagy erő által elváltozott öltözékem, mint köntösöm nyílása szorít engem.
19 He hath cast me into the mire, and I have become like dust and ashes.
Lecsapott a sárba, hogy hasonlóvá lettem porhoz, hamuhoz.
20 I cry out for help unto thee, and thou dost not answer, I stand still, and thou dost gaze at me;
Fohászkodom hozzád, de nem hallgatsz meg, megálltam és te rám meredtél;
21 Thou art turned to become a cruel one unto me, With the might of thy hand, thou assailest me;
kegyetlenre változol irántam, kezed hatalmával gyűlölsz engemet.
22 Thou liftest up me to the wind, thou carriest me away, and the storm maketh me faint;
Felkapsz a szélre, hajtatsz engem és elcsüggesztesz engem üdvösségtől.
23 For I know that, unto death, thou wilt bring me back, even unto the house of meeting for every one living.
Mert tudom, halál felé viszel, s minden élőnek találkozó házába.
24 Only, against a heap of ruins, will one not thrust a hand! Surely, when one is in calamity—for that very reason, is there an outcry for help.
Csak rom ellen ne nyújtson ki kezet, ha ugyan dőltében van győzelme!
25 Verily I wept, for him whose lot was hard, Grieved was my soul, for the needy.
Avagy nem sírtam-e a nehéz sorsún, nem bánkódott-e lelkem a szűkölködőn?
26 Surely, for good, I looked, but there came in evil, And I waited for light, but there came in darkness;
Mert jót reméltem és rossz jött, fényre várakoztam és homály jött.
27 I boiled within me, and rested not, There confronted me—days of affliction;
Beleim forrnak s nem csillapodnak, elém törtek a nyomor napjai.
28 In gloom, I walked along, without sun, I arose—in the convocation, I cried out for help;
Elkomorodva járok, napfény nélkül, felállok a gyűlésben – könyörgök.
29 A brother, became I to the brutes that howl, and a companion to the birds that screech:
Testvére lettem a sakáloknak és társa a struczmadaraknak.
30 My skin, turned black, and peeled off me, and, my bones, burned with heat:
Bőröm lefeketéllett rólam, és csontom ég a hévtől.
31 Thus is attuned to mourning—my lyre, and my flute, to the noise of them who weep.
Így lett gyásszá a hárfám és lantom síróknak hangjává.
