Job 3
1 After this, opened Job his mouth, and cursed his day.
Ezután megnyitá Jób az ő száját, és megátkozá az ő napját.
2 So then Job began, and said:
És szóla Jób, és monda:
3 Perish, the day wherein I was born, and the night it was said, Lo! a manchild!
Veszszen el az a nap, a melyen születtem, és az az éjszaka, a melyen azt mondták: fiú fogantatott.
4 That day, be it darkness, —Let not God enquire after it from above, May there shine upon it no clear beam:
Az a nap legyen sötétség, ne törődjék azzal az Isten onnét felül, és világosság ne fényljék azon.
5 Let darkness and death-shade buy it back, May there settle down upon it a cloud, Let a day’s dark eclipse cause it terror:
Tartsa azt fogva sötétség és a halál árnyéka; a felhő lakozzék rajta, nappali borulatok tegyék rettenetessé.
6 That night, darkness take it, —May it not rejoice among the days of the year, Into the number of months, let it not enter.
Az az éjszaka! Sűrű sötétség fogja be azt; ne soroztassék az az esztendőnek napjaihoz, ne számláltassék a hónapokhoz.
7 Lo! that night, be it barren, Let no joyous shouting enter therein:
Az az éjszaka! Legyen az magtalan, ne legyen örvendezés azon.
8 Let day-cursers denounce it, Those skilled in rousing the dragon of the sky:
Átkozzák meg azt, a kik a nappalt átkozzák, a kik bátrak felingerelni a leviathánt.
9 Darkened be the stars of its twilight, —Let it wait for light, and there be none, neither let it see the eyelashes of the dawn:
Sötétüljenek el az ő estvéjének csillagai; várja a világosságot, de az ne legyen, és ne lássa a hajnalnak pirját!
10 Because it closed not the doors of the womb wherein I was, and so hid trouble from mine eyes.
Mert nem zárta be az én anyám méhének ajtait, és nem rejtette el szemeim elől a nyomorúságot.
11 Wherefore, in the womb, did I not die? From the womb, come forth and cease to breathe?
Mért is nem haltam meg fogantatásomkor; mért is ki nem multam, mihelyt megszülettem?
12 For what reason, were there prepared for me—knees? and why—breasts, that I might suck?
Mért vettek fel engem térdre, és mért az emlőkre, hogy szopjam?!
13 Surely, at once, had I lain down, and been quiet, I had fallen asleep, then, had I been at rest:
Mert most feküdném és nyugodnám, aludnám és akkor nyugton pihenhetnék –
14 With kings, and counselors of the earth, who had built them pyramids:
Királyokkal és az ország tanácsosaival, a kik magoknak kőhalmokat építenek.
15 Or with rulers possessing, gold, —Who had filled their houses with silver:
Vagy fejedelmekkel, a kiknek aranyuk van, a kik ezüsttel töltik meg házaikat.
16 Or that, like an untimely birth hidden away, I had not come into being, like infants that never saw light:
Vagy mért nem lettem olyan, mint az elásott, idétlen gyermek, mint a világosságot sem látott kisdedek?
17 There, the lawless, cease from raging, and there the toil-worn are at rest:
Ott a gonoszok megszünnek a fenyegetéstől, és ott megnyugosznak, a kiknek erejök ellankadt.
18 At once are prisoners at peace, they hear not the voice of a driver:
A foglyok ott mind megnyugosznak, nem hallják a szorongatónak szavát.
19 Small and great, there, they are, and, the slave, is free from his master.
Kicsiny és nagy ott egyenlő, és a szolga az ő urától szabad.
20 Wherefore give, to the wretched, light? Or, life, to the embittered in soul?—
Mért is ad Isten a nyomorultnak világosságot, és életet a keseredett szivűeknek?
21 Who long for death, and it is not, And have digged for it, beyond hid treasures:
A kik a halált várják, de nem jön az, és szorgalmasabban keresik mint az elrejtett kincset.
22 Who rejoice unto exultation, Are glad, when they can find the grave:
A kik nagy örömmel örvendeznek, vigadnak, mikor megtalálják a koporsót.
23 To a man, whose way is concealed, And GOD hath straitly enclosed him?
A férfiúnak, a ki útvesztőbe jutott, és a kit az Isten bekerített köröskörül.
24 For, in the face of my food, my sighing, cometh in, and, poured out like the water, are my groans:
Mert kenyerem gyanánt van az én fohászkodásom, és sóhajtásaim ömölnek, mint habok.
25 For, a dread, I dreaded, and it hath come upon me, and, that from which I shrank, hath overtaken me.
Mert a mitől remegve remegtem, az jöve reám, és a mitől rettegtem, az esék rajtam.
26 I was not careless, nor was I secure, nor had I settled down, —when there came—consternation!
Nincs békességem, sem nyugtom, sem pihenésem, mert nyomorúság támadt reám.
