Job 29
1 And Job again took up his measure, and said,
Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
2 Oh that it were with me as in the months of old, as in the days, when, GOD, used to watch over me;
Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
3 When his lamp shone over my head, by whose light, I could go through darkness;
Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
4 As I was, in the days of my prime, when, the intimacy of GOD, was over my tent;
A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5 While yet the Almighty was with me, round about me, were my young men;
Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
6 When my steps were bathed in milk, and, the rock, poured out beside me, rivulets of oil:
Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7 When I went out to the gate unto the city, in the open place, made ready my seat,
Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8 Young men saw me, and hid themselves, and, the aged, arose—they stood;
Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
9 Rulers, restrained speech, and, a hand, laid they on their mouth;
A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10 The voice of nobles, was hushed, and their tongue to their palate, did cleave;
A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11 When, the ear, heard, then it pronounced me happy, When, the eye, saw, then it bare me witness;
Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
12 Because I used to deliver the oppressed who was crying out for aid, the fatherless also, and him that had no helper;
Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13 The blessing of him that was ready to perish, upon me was wont to descend, and, the heart of the widow, caused I to sing for joy;
A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14 Righteousness, I put on, and it clothed me, Like a robe and turban, was my, justice;
Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15 Eyes, became I to the, blind, and, feet to the lame, was, I!
A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16 A father, was, I, to the needy, and, as for the cause which I knew not, I used to search it out;
A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17 And I shivered the fangs of the perverse, —and, out of his teeth, I tare the prey.
Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18 Then said I, Like a stem, shall I grow old, yea, as the sand, shall I multiply days:
Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19 My root, is laid open to the waters, and, the dew, shall lodge for the night in my boughs;
Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20 Mine honour, shall be young again with me, and, my bow, in my hand, be renewed.
Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
21 To me, men hearkened, and waited, and kept silence for my counsel;
Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22 After I had spoken, they spake not again, and, upon them, used my speech to drop;
Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
23 And they waited, as for rain, for me, and, their mouths, they opened wide for the spring-rain;
Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24 I laughed at them—they lost confidence, and, the light of my countenance, they suffered not to fail;
Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25 I chose out their way, and sat chief, —and abode, as king, in an army, as one who, to mourners, giveth comfort.
Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
