Job 29
1 And Job again took up his parable, and said,
Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
2 Oh that I were as in the months of old, as in the days when God watched over me;
Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
3 When his lamp shined upon my head, and by his light I walked through darkness;
Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
4 As I was in the ripeness of my days, when the secret of God was upon my tent;
A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5 When the Almighty was yet with me, and my children were about me;
Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
6 When my steps were washed with butter, and the rock poured me out rivers of oil!
Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7 When I went forth to the gate unto the city, when I prepared my seat in the street,
Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8 The young men saw me and hid themselves, and the aged rose up and stood;
Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
9 The princes refrained talking, and laid their hand on their mouth;
A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10 The voice of the nobles was hushed, and their tongue cleaved to the roof of their mouth.
A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11 For when the ear heard [me], then it blessed me; and when the eye saw [me], it gave witness unto me:
Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
12 Because I delivered the poor that cried, the fatherless also, that had none to help him.
Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13 The blessing of him that was ready to perish came upon me: and I caused the widow’s heart to sing for joy.
A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14 I put on righteousness, and it clothed me: my justice was as a robe and a diadem.
Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15 I was eyes to the blind, and feet was I to the lame.
A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16 I was a father to the needy: and the cause of him that I knew not I searched out.
A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17 And I brake the jaws of the unrighteous, and plucked the prey out of his teeth.
Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18 Then I said, I shall die in my nest, and I shall multiply my days as the sand:
Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19 My root is spread out to the waters, and the dew lieth all night upon my branch:
Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20 My glory is fresh in me, and my bow is renewed in my hand.
Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
21 Unto me men gave ear, and waited, and kept silence for my counsel.
Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22 After my words they spake not again; and my speech dropped upon them.
Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
23 And they waited for me as for the rain; and they opened their mouth wide as for the latter rain.
Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24 If I laughed on them, they believed [it] not; and the light of my countenance they cast not down.
Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25 I chose out their way, and sat [as] chief, and dwelt as a king in the army, as one that comforteth the mourners.
Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
