Job 30
1 But now they who are younger than I in years laugh at me, whose fathers I scorned to put as equals with the dogs of my flocks.
Most pedig nevetnek rajtam, a kik fiatalabbak nálam a kiknek atyjokat az én juhaimnak komondorai közé sem számláltam volna.
2 Yea, what possible use can the strength of their hands be unto me, over whom old age hath passed fruitlessly?
Mire való lett volna nékem még kezök ereje is? Rájok nézve a vénség elveszett!
3 Who suffer for want and famine in solitude; who flee into the wilderness [where all is] darkness, ruin, and desolation;
Szükség és éhség miatt összeaszottak, a kik a kopár földet futják, a sötét, sivatag pusztaságot.
4 Who crop off mallows by the bushes, and have broom-bush roots as their bread;
A kik keserű füvet tépnek a bokor mellett, és rekettyegyökér a kenyerök.
5 Who are driven forth from among [men], who are shouted after as though they were thieves,
Az emberek közül kiűzik őket, úgy hurítják őket, mint a tolvajt.
6 To dwell in the caverns of the valleys, in holes of the earth, and on naked cliffs.
Félelmetes völgyekben kell lakniok, a földnek és szikláknak hasadékaiban.
7 Among the bushes they shriek; under briers they are huddled together,
A bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek.
8 The children of the worthless, yea, the children of the nameless, who were outcasts from the land.
Esztelen legények, sőt becstelen fiak, a kiket kivertek az országból.
9 But now I am become their song, and I am become a byword unto them.
És most ezeknek lettem gúnydalává, nékik levék beszédtárgyuk!
10 They loathe me, they keep themselves far from me, and from my face they withhold not their spittle.
Útálnak engem, messze távoznak tőlem, és nem átalanak pökdösni előttem.
11 Because he hath loosened the cord of my bow, and afflicted me, they have also cast off the bridle before me.
Sőt leoldják kötelöket és bántalmaznak engem, és a zabolát előttem kivetik.
12 Against my right hand rise up this swarm of worthless youths: they push away my feet, and they level against me their calamity-bringing paths.
Jobb felől ifjak támadnak ellenem, gáncsot vetnek lábaimnak, és ösvényt törnek felém, hogy megrontsanak.
13 They destroy my footpath, they help forward my downfall, without any one to aid them.
Az én útamat elrontják, romlásomat öregbítik, nincsen segítség ellenök.
14 As [through] a broad breach they come: amidst a loud noise they rolled themselves along.
Mint valami széles résen, úgy rontanak elő, pusztulás között hömpölyögnek ide.
15 Terrors have turned their face against me; they chase like the wind my glory: and like a cloud is my happiness passed away.
Rettegések fordultak ellenem, mint vihar űzik el tisztességemet, boldogságom eltünt, mint a felhő.
16 And now my soul is poured out over me; the days of affliction have seized on me;
Mostan azért enmagamért ontja ki magát lelkem; nyomorúságnak napjai fognak meg engem.
17 All night it holloweth out my bones out of my body; and my pursuers take no rest.
Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat bennem, és nem nyugosznak az én inaim.
18 Through the Almlghty's power is my garment made unknown: like the opening of my coat hath he enclosed me.
A sok erőlködés miatt elváltozott az én ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm galléra.
19 He hath cast me into the mire, and I am become like dust and ashes.
A sárba vetett engem, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz.
20 I cry aloud unto thee, but thou answerest me not: I stand up, and thou fixest thy regard against me.
Kiáltok hozzád, de nem felelsz; megállok és csak nézel reám!
21 Thou art changed into a cruel master toward me: with the strength of thy hand thou assailest me.
Kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével harczolsz ellenem.
22 Thou liftest me up to the wind; thou causest me to pass away, and dissolvest in me all wise counsel.
Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban.
23 For I know that thou wilt bring me back to death, and to the house of assembly for all the living.
Hiszen tudtam, hogy visszatérítesz engem a halálba, és a minden élő gyülekező házába;
24 But doth not a man stretch out his hand among ruins? or doth one not cry out therefrom [for help] when he meeteth his downfall?
De a roskadóban levő ne nyujtsa-é ki kezét? Avagy ha veszendőben van, ne kiáltson-é segítségért?
25 Did I not weep for him that was hard pressed by misfortune? was not my soul grieved for the needy?
Avagy nem sírtam-é azon, a kinek kemény napja volt; a szűkölködő miatt nem volt-é lelkem szomorú?
26 That I hoped for good, but there came evil; and I waited for light, and there came darkness!
Bizony jót reméltem és rossz következék, világosságot vártam és homály jöve.
27 My bowels heave, and rest not: the days of affliction have overcome me.
Az én bensőm forr és nem nyugoszik; megrohantak engem a nyomorúságnak napjai.
28 I walk about mournfully without sunlight: when I rise up, in the assembly, I cry with pain.
Feketülten járok, de nem a nap hősége miatt; felkelek a gyülekezetben és kiáltozom.
29 I am a brother to [howling] monsters, and a companion to ostriches.
Atyjok fiává lettem a sakáloknak, és társokká a strucz madaraknak.
30 My skin hangeth down black from me, and my bones are burnt from heat.
Bőröm feketülten hámlik le rólam, és csontom elég a hőség miatt.
31 And thus is changed to mourning my harp, and my pipe to the sound of weeping.
Hegedűm sírássá változék, sípom pedig jajgatók szavává.
