Job 29
1 And Job continued to take up his parable, and said,
Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
2 Who will give me back months like those which are past, days like those when God guarded me;
Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
3 When his lamp shone over my head, when by his light I could walk in darkness;
Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
4 As I was in the days of my abundance, when the confidence of God was upon my tent:
A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5 When the Almighty was yet with me, when my servants stood round about me;
Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
6 When I bathed my steps in cream, and the rock poured out near me streamlets of oil!
Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7 When I went out to the gate close by the city, when in the open place I established my seat:
Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8 Young men saw me, and hid themselves; and the aged rose up, and remained standing;
Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
9 Princes stopped in the midst of [their] words, and laid their hand on their mouth:
A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10 The voice of nobles was arrested, and their tongue cleaved to their palate.
A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11 For the ear that heard me called me happy; and the eye that saw me bore witness for me;
Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
12 Because I delivered the poor that cried, and the fatherless, yea, that had none to help him.
Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13 The blessing of him that was ready to perish came upon me; and the heart of the widow I caused to sing for joy.
A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14 I took righteousness as my garment, and it clothed me: as a robe and a mitre was justice unto me.
Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15 Eyes was I to the blind; and feet to the lame was I.
A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16 A father was I to the needy; and the cause of him I knew not I used to investigate.
A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17 And I broke the cutting-teeth of the wrong-doer, and out of his teeth I cast down his prey.
Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18 And I said then, “In the midst of my nest shall I depart hence, and like the sand shall I have many days.
Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19 My root will stand open for the water, and the dew will lodge on my boughs.
Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20 My glory will ever be new with me, and my bow will acquire fresh strength in my hand.”
Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
21 Unto me men listened, and waited, and watched in silence for my counsel
Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22 After my words they made no reply, and my speech dropped on them [like dew].
Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
23 And they waited for me as for the rain, and they opened wide their mouth as for the latter rain.
Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24 I smiled on those that had lost their confidence; and the light of my countenance they never cast down.
Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25 I chose their way for them, and I sat as chief, and dwelt as king in his army, as one that comforteth mourners.
Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
