Psalms 137

1 When we sat down by the rivers of Babylon we wept as we remembered Zion.

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

2 We hung up our harps on the willow trees.

A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

3 For those who had taken us captive asked us for a song—our tormentors wanted us to sing a happy song from Jerusalem.

Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

4 But how could we sing a song dedicated to the Lord in a pagan land?

Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

5 If I forget Jerusalem, may my right hand forget how to play;

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

6 May my tongue stick to the roof of my mouth if I don't remember you—if I don't consider Jerusalem my greatest joy.

Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

7 Lord, please remember what the people of Edom did on the day Jerusalem fell, the ones who said “Tear it down! Destroy it down to its foundations!”

Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

8 Daughter of Babylon, you will be destroyed! Happy is the one who pays you back, who does to you what you did to us!

Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

9 Happy is the one who grabs your children and smashes them against the rocks!

Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!