Psalms 137

1 By the rivers of Babylon we sat and wept when we remembered Zion.

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

2 There on the willows we hung our harps,

A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

3 for there our captors requested a song; our tormentors demanded songs of joy: “Sing us a song of Zion.”

Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

4 How can we sing a song of the LORD in a foreign land?

Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

5 If I forget you, O Jerusalem, may my right hand cease to function.

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

6 May my tongue cling to the roof of my mouth if I do not remember you, if I do not exalt Jerusalem as my greatest joy!

Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

7 Remember, O LORD, the sons of Edom on the day Jerusalem fell: “Destroy it,” they said, “tear it down to its foundations!”

Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

8 O Daughter of Babylon, doomed to destruction, blessed is he who repays you as you have done to us.

Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

9 Blessed is he who seizes your infants and dashes them against the rocks.

Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!