Job 29
1 Job again took up his parable, and said,
Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
2 “Oh that I were as in the months of old, as in the days when God watched over me;
Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
3 when his lamp shone on my head, and by his light I walked through darkness,
Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
4 as I was in my prime, when the friendship of God was in my tent,
A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5 when the Almighty was yet with me, and my children were around me,
Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
6 when my steps were washed with butter, and the rock poured out streams of oil for me,
Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7 when I went out to the city gate, when I prepared my seat in the street.
Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8 The young men saw me and hid themselves. The aged rose up and stood.
Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
9 The princes refrained from talking, and laid their hand on their mouth.
A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10 The voice of the nobles was hushed, and their tongue stuck to the roof of their mouth.
A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11 For when the ear heard me, then it blessed me, and when the eye saw me, it commended me,
Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
12 because I delivered the poor who cried, and the fatherless also, who had no one to help him,
Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13 the blessing of him who was ready to perish came on me, and I caused the widow’s heart to sing for joy.
A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14 I put on righteousness, and it clothed me. My justice was as a robe and a diadem.
Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15 I was eyes to the blind, and feet to the lame.
A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16 I was a father to the needy. I researched the cause of him whom I did not know.
A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17 I broke the jaws of the unrighteous and plucked the prey out of his teeth.
Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18 Then I said, ‘I will die in my own house, I will count my days as the sand.
Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19 My root is spread out to the waters. The dew lies all night on my branch.
Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20 My glory is fresh in me. My bow is renewed in my hand.’
Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
21 “Men listened to me, waited, and kept silence for my counsel.
Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22 After my words they did not speak again. My speech fell on them.
Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
23 They waited for me as for the rain. Their mouths drank as with the spring rain.
Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24 I smiled on them when they had no confidence. They did not reject the light of my face.
Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25 I chose out their way, and sat as chief. I lived as a king in the army, as one who comforts the mourners.
Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
