Job 3
1 Daarna opende Job zijn mond, om zijn geboorte dag te verwensen
Ezután megnyitá Jób az ő száját, és megátkozá az ő napját.
2 En Job hief aan en sprak:
És szóla Jób, és monda:
3 De dag verga, waarop ik geboren werd; De nacht, die sprak: Er is een knaapje ontvangen!
Veszszen el az a nap, a melyen születtem, és az az éjszaka, a melyen azt mondták: fiú fogantatott.
4 Die dag: hij worde duisternis, God in den hoge zij er niet om bekommerd; Geen lichtglans moge hem bestralen,
Az a nap legyen sötétség, ne törődjék azzal az Isten onnét felül, és világosság ne fényljék azon.
5 Maar duisternis en schaduw des doods hem bedekken; Mogen wolken zich boven hem samenpakken, En zonsverduistering hem verschrikken!
Tartsa azt fogva sötétség és a halál árnyéka; a felhő lakozzék rajta, nappali borulatok tegyék rettenetessé.
6 Die nacht: het donker rove hem weg, Hij telle niet mee onder de dagen van het jaar, En trede niet op in het getal van de maanden. Mogen de sterren van zijn ochtendschemering worden gedoofd; Hij hope op licht, dat niet daagt, Hij aanschouwe de wimpers van het morgenrood niet!
Az az éjszaka! Sűrű sötétség fogja be azt; ne soroztassék az az esztendőnek napjaihoz, ne számláltassék a hónapokhoz.
7 Ja, troosteloos blijve die nacht, Geen juichtoon dringe tot hem door;
Az az éjszaka! Legyen az magtalan, ne legyen örvendezés azon.
8 Laat de dagbeheksers hem vervloeken, Gereed, om Liwjatan tegen hem op te hitsen:
Átkozzák meg azt, a kik a nappalt átkozzák, a kik bátrak felingerelni a leviathánt.
9 Mogen de sterren van zijn ochtendschemering worden gedoofd; Hij hope op licht, dat niet daagt, Hij aanschouwe de wimpers van het morgenrood niet!
Sötétüljenek el az ő estvéjének csillagai; várja a világosságot, de az ne legyen, és ne lássa a hajnalnak pirját!
10 Want hij sloot mij de deuren niet dicht van de schoot, Hij verborg niet het leed voor mijn ogen!
Mert nem zárta be az én anyám méhének ajtait, és nem rejtette el szemeim elől a nyomorúságot.
11 Waarom stierf ik niet, toen ik uit de moederschoot kwam, Ging ik niet dood, toen ik haar lichaam verliet;
Mért is nem haltam meg fogantatásomkor; mért is ki nem multam, mihelyt megszülettem?
12 Waarom wachtten twee knieën mij op, Waarom twee borsten, om mij te zogen;
Mért vettek fel engem térdre, és mért az emlőkre, hogy szopjam?!
13 Dan lag ik nu neer, en had rust; Ik zou slapen, en door niets meer worden gestoord:
Mert most feküdném és nyugodnám, aludnám és akkor nyugton pihenhetnék –
14 Naast koningen en rijksbestuurders, Die zich grafmonumenten hebben gebouwd;
Királyokkal és az ország tanácsosaival, a kik magoknak kőhalmokat építenek.
15 Naast vorsten, badend in goud, En die hun paleizen vulden met zilver.
Vagy fejedelmekkel, a kiknek aranyuk van, a kik ezüsttel töltik meg házaikat.
16 Waarom werd ik niet weggestopt als een misdracht, Als kinderkens, die het licht niet aanschouwen?
Vagy mért nem lettem olyan, mint az elásott, idétlen gyermek, mint a világosságot sem látott kisdedek?
17 Daar, waar de bozen hun tieren staken, Waar rust vindt, wiens kracht is bezweken;
Ott a gonoszok megszünnek a fenyegetéstől, és ott megnyugosznak, a kiknek erejök ellankadt.
18 Waar de gevangenen allemaal vrede genieten, En de stem van de drijvers niet horen;
A foglyok ott mind megnyugosznak, nem hallják a szorongatónak szavát.
19 Waar kleinen en groten gelijk zijn, De slaven van hun meesters bevrijd.
Kicsiny és nagy ott egyenlő, és a szolga az ő urától szabad.
20 Waarom het licht aan een rampzalige geschonken, Aan zielsbedroefden het leven:
Mért is ad Isten a nyomorultnak világosságot, és életet a keseredett szivűeknek?
21 Aan hen, die de dood verbeiden, die niet komt, Die met groter vlijt naar hem dan naar schatten graven;
A kik a halált várják, de nem jön az, és szorgalmasabban keresik mint az elrejtett kincset.
22 Die met blijdschap zouden juichen, En jubelen, wanneer zij het graf zouden vinden?
A kik nagy örömmel örvendeznek, vigadnak, mikor megtalálják a koporsót.
23 Aan den man, wiens pad in de duisternis ligt, Wien God elke uitweg heeft afgesneden!
A férfiúnak, a ki útvesztőbe jutott, és a kit az Isten bekerített köröskörül.
24 Want als mijn brood komt mijn zuchten, En als water stort zich mijn jammerklacht uit;
Mert kenyerem gyanánt van az én fohászkodásom, és sóhajtásaim ömölnek, mint habok.
25 Wanneer ik bang voor iets ben, overvalt het mij, Mij treft, wat ik ducht!
Mert a mitől remegve remegtem, az jöve reám, és a mitől rettegtem, az esék rajtam.
26 Neen, geen rust voor mij, geen heil en geen vrede, Maar altijd weer tobben!
Nincs békességem, sem nyugtom, sem pihenésem, mert nyomorúság támadt reám.
