Salme 137

1 Ved Babels Floder, der sad vi og græd, naar Zion randt os i Hu.

Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.

2 Vi hængte vore Harper i Landets Pile.

A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.

3 Thi de, der havde bortført os, bad os synge, vore Bødler bad os være glade: »Syng os af Zions Sange!«

Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!

4 Hvor kan vi synge HERRENS Sange paa fremmed Grund?

Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét. idegen földön?

5 Jerusalem, glemmer jeg dig, da visne min højre!

Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!

6 Min Tunge hænge ved Ganen, om ikke jeg ihukommer dig, om ikke jeg sætter Jerusalem over min højeste Glæde!

Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére!

7 HERRE, ihukom Edoms Sønner for Jerusalems Dag, at de raabte: »Nedbryd, nedbryd lige til Grunden!«

Emlékezzél meg, Örökkévaló, Jeruzsálem napjáról, Edóm fiairól, a kik azt mond- ták: dúljátok, dúljátok az alapig benne!

8 Du Babels Datter, du Ødelægger! Salig den, der gengælder dig, hvad du gjorde imod os!

Bábel leánya, pusztulásra való te – boldog, a ki megfizeti néked tettedet, melyet elkövettél rajtunk!

9 Salig den, der griber dine spæde og knuser dem mod Klippen!

Boldog, a ki megragadja. és szétzúzza kisdedeidet a sziklán!