Job 4
1 Saa tog Temaniten Elifaz til Orde og sagde:
Felelt a Témánbeli Elífáz és mondta:
2 Ærgrer det dig, om man taler til dig? Men hvem kan her være tavs?
ajjon ha szólni próbálnánk hozzád, terhedre volna-e; de visszatartani a szavakat ki bírja?
3 Du har selv talt mange til Rette og styrket de slappe Hænder,
Íme, oktattál sokakat, és lankadt kezeket megerősítettél;
4 dine Ord holdt den segnende oppe, vaklende Knæ gav du Kraft —
a megbotlót fönntartották szavaid és görnyedező térdeket megszilárdítottál.
5 Men nu det gælder dig selv, saa taber du Modet, nu det rammer dig selv, er du slaget af Skræk!
Most hogy reád jött, terhedre van, hozzád ér, és megrémültél?
6 Er ikke din Gudsfrygt din Tillid, din fromme Færd dit Haab?
Nemde istenfélelmed a te bizodalmad, reményed pedig útjaid gáncstalansága!
7 Tænk efter! Hvem gik uskyldig til Grunde, hvor gik retsindige under?
Gondolj csak rá: ki az, ki ártatlanul veszett el, és hol semmisültek meg egyenesek?
8 Men det har jeg set: Hvo Uret pløjer og saar Fortræd, de høster det selv.
A mint én láttam: kik jogtalanságot szántottak és bajt vetettek, azt aratják is;
9 For Guds Aand gaar de til Grunde, for hans Vredes Pust gaar de til.
Isten leheletétől elvesztek, s haragja fuvallatától elenyésznek.
10 Løvens Brøl og Vilddyrets Glam Ungløvernes Tænder slaas ud;
Oroszlán ordítása, vadállat üvöltése és az oroszlánkölykök fogai kitörettek.
11 Løven omkommer af Mangel paa Rov, og Løveungerne spredes.
Oroszlán elvész ragadmány híján, s a nőstényoroszlán fiai szertezüllenek.
12 Der sneg sig til mig et Ord mit Øre opfanged dets Hvisken
De én hozzám egy ige lopódzott, és neszt fogott fel fülem belőle.
13 i Nattesynernes Tanker, da Dvale sank over Mennesker;
Képzetek közt az éj látományaitól, mikor mély álom esik az emberekre:
14 Angst og Skælven kom over mig, alle mine Ledemod skjalv;
rettegés lepett meg és remegés, és összes csontjaimat megrettentette.
15 et Pust strøg over mit Ansigt, Haarene rejste sig paa min Krop.
S egy szellem suhant el arczom mellett, borzadott testemnek hajaszála.
16 Saa stod det stille! Jeg sansed ikke, hvordan det saa ud; en Skikkelse stod for mit Øje, jeg hørte en hviskende Stemme:
Ott áll, de nem ismerem meg ábrázatát, egy alak van szemeim előtt; suttogást meg hangot hallok:
17 »Har et Menneske Ret for Gud, mon en Mand er ren for sin Skaber?
Igaznak bizonyul-e halandó az Isten előtt, vagy alkotója előtt tisztának-e a férfi?
18 End ikke sine Tjenere tror han, hos sine Engle finder han Fejl,
Lám, szolgáiban nem hisz és angyalaira vet gáncsot;
19 endsige hos dem, der bor i en Hytte af Ler og har deres Grundvold i Støvet!
hát még kik agyagházakban laknak, a kiknek a porban van alapjuk, összezúzzák őket hamarább molynál.
20 De knuses ligesom Møl, imellem Morgen og Aften, de sønderslaas uden at ænses, for evigt gaar de til Grunde.
Reggeltől estig összetöretnek, észrevétlenül elvesznek örökre.
21 Rives ej deres Teltreb ud? De dør, men ikke i Visdom.
Nemde megszakad bennök kötelük, meghalnak, de nem bölcsességben!
