Job 14
1 Mennesket, født af en Kvinde, hans Liv er stakket, han mættes af Uro;
az ember asszony szülöttje, rövid életű és jól lakva háborgással.
2 han spirer som Blomsten og visner, flyr som Skyggen, staar ikke fast.
Mint virág hajtott ki és elfonnyadt, eliramodott mint az árnyék s meg nem áll.
3 Og paa ham vil du rette dit Øje, ham vil du stævne for Retten!
Erre is fölnyitottad szemedet s engem viszel törvényre magaddal!
4 Ja, kunde der komme en ren af en uren! Nej, end ikke een!
Származhat-e tiszta tisztátalanból? Egy sem!
5 Naar hans Dages Tal er fastsat, hans Maaneder talt hos dig, og du har sat ham en uoverskridelig Grænse,
Ha kiszabvák napjai, nálad van hónapjainak száma, törvényét megalkottad, melyen túl nem léphet:
6 tag saa dit Øje fra ham, lad ham i Fred, at han kan nyde sin Dag som en Daglejer!
tekints el tőle, hogy szünete legyen, mígnem lerója, mint béres, a napját.
7 Thi for et Træ er der Haab: Fældes det, skyder det atter, det fattes ej nye Skud;
Mert van a fának reménye: ha kivágják, ismét megújul és csemetéje nem szűnik meg.
8 ældes end Roden i Jorden, dør end Stubben i Mulde:
Ha megvénül a földben gyökere és a porban elhal törzsöke:
9 lugter det Vand, faar det nye Skud, skyder Grene som nyplantet Træ;
víznek illatától felvirul és gallyat hajt mint ültetvény.
10 men dør en Mand, er det ude med ham, udaander Mennesket, hvor er han da?
De férfi elgyengülvén, meghal, kimúlván az ember, hol van?
11 Som Vand løber ud af Søen og Floden svinder og tørres,
Kiapadtak a vizek a tengerből, és a folyó elszárad, elszikkad:
12 saa lægger Manden sig, rejser sig ikke, vaagner ikke, før Himlen forgaar, aldrig vækkes han af sin Søvn.
az ember is lefekszik s föl nem kél; az ég enyésztéig nem ébrednek ők és nem serkennek föl álmukból.
13 Tag dog og gem mig i Dødens Rige, skjul mig, indtil din Vrede er ovre, sæt mig en Frist og kom mig i Hu! (Sheol h7585)
Vajha az alvilágba tennél el engem, elrejtenél, míg lecsillapodik haragod, tűznél nekem törvényt s megemlékeznél rólam. (Sheol h7585)
14 Om Manden dog døde for atter at leve! Da vented jeg rolig al Stridens Tid, indtil min Afløsning kom;
Ha elhal férfi, föléled-e? Szolgálati időm minden napjaiban várakoznám, míg nem megjön felváltásom.
15 du skulde kalde — og jeg skulde svare — længes imod dine Hænders Værk!
Szólítanál és én felelnék neked, kezeid műve után vágyakoznál.
16 Derimod tæller du nu mine Skridt, du tilgiver ikke min Synd,
Mert most lépteimet számlálod, nem is várod be vétkemet!
17 forseglet ligger min Brøde i Posen, og over min Skyld har du lukket til.
Zacskóba van pecsételve bűntettem, s betapasztottad bűnömet.
18 Nej, ligesom Bjerget skrider og falder, som Klippen rokkes fra Grunden,
Azonban düledező hegy szétomlik, szikla is kimozdul helyéből;
19 som Vandet udhuler Sten og Plaskregn bortskyller Jord, saa har du udslukt Menneskets Haab.
köveket szétmorzsol a víz, elsodorja áradása a földnek porát: így veszítetted el a halandónak reményét.
20 For evigt slaar du ham ned, han gaar bort, skamskænder hans Ansigt og lader ham fare.
Lebirod örökre, és eltűnt, eltorzítván arczát, elűzted őt.
21 Hans Sønner hædres, han ved det ikke, de synker i Ringhed, han mærker det ikke;
Tiszteletre jutnak fiai – nem tud róluk, csekélyekké válnak, nem veszi őket észre;
22 ikkun hans eget Kød volder Smerte, ikkun hans egen Sjæl volder Sorg.
csak fájdalmat érez teste ő rajta, és lelke gyászol ő benne.
