Salme 88
1 En Sang, en Psalme; af Koras Børn; til Sangmesteren; til Makalath-Leanoth; en Undervisning af Heman, Esrahiteren. Herre, min Frelses Gud! jeg har raabt om Dagen, ja, om Natten for dig.
Ének. A Kóráh fiainak zsoltára. Az éneklőmesternek a Mahalath-lehannóthra. Az Ezrahita Hémán tanítása. Uram, szabadításomnak Istene! Nappal kiáltok, éjjelente előtted vagyok:
2 Lad min Bøn komme for dit Ansigt, bøj dit Øre til mit Raab!
Jusson elődbe imádságom, hajtsad füled az én kiáltozásomra!
Mert betelt a lelkem nyomorúságokkal, és életem a Seolig jutott. (Sheol h7585)
4 Jeg agtes lige med dem, som fare ned i Hulen, jeg er som en Mand uden Kraft,
Hasonlatossá lettem a sírba szállókhoz; olyan vagyok, mint az erejevesztett ember.
5 løsladt iblandt de døde, som de ihjelslagne, der ligge i Graven, hvilke du ikke ydermere kommer i Hu, da de ere udrevne af din Haand.
A holtak közt van az én helyem, mint a megölteknek, a kik koporsóban feküsznek, a kikről többé nem emlékezel, mert elszakasztattak a te kezedtől.
6 Du har lagt mig i Hulen hernedenunder, i de mørke, i de dybe Steder.
Mély sírba vetettél be engem, sötétségbe, örvények közé.
7 Din Vrede har lagt sig tungt paa mig, og du trænger mig med alle dine Bølger. (Sela)
A te haragod reám nehezedett, és minden haboddal nyomtál engem. (Szela)
8 Du har fjernet mine Kyndinger langt fra mig, du har gjort mig vederstyggelig for dem, jeg er indelukket og gaar ikke ud.
Elszakasztottad ismerőseimet tőlem, útálattá tettél előttök engem; berekesztettem és ki nem jöhetek.
9 Mit Øje er bedrøvet af Elendighed; Herre! jeg har raabt til dig den ganske Dag, jeg har udbredt mine Hænder til dig.
Szemem megsenyvedett a nyomorúság miatt; kiáltalak téged Uram minden napon, hozzád terjengetem kezeimet.
10 Vil du vel gøre Undere for de døde? eller skulle Dødninger opstaa, skulle de takke dig? (Sela)
Avagy a holtakkal teszel-é csodát? Felkelnek-é vajjon az árnyak, hogy dicsérjenek téged? (Szela)
11 Fortælles der vel i Graven om din Miskundhed? om din Sandhed i Dødens Bo?
Beszélik-é a koporsóban a te kegyelmedet, hűségedet a pusztulás helyén?
12 Kendes vel dine Undere i Mørket? eller din Retfærdighed i Forglemmelsens Land?
Megtudhatják-é a sötétségben a te csodáidat, és igazságodat a feledékenység földén?
13 Men jeg har raabt til dig Herre! og min Bøn kommer dig i Møde om Morgenen.
De én hozzád rimánkodom, Uram, és jó reggel elédbe jut az én imádságom:
14 Hvorfor, Herre! forkaster du min Sjæl? du skjuler dit Ansigt for mig.
Miért vetsz el hát Uram engem, és rejted el orczádat én tőlem?
15 Elendig er jeg og som en døende fra min Ungdom af; jeg bærer paa Rædsel for dig, jeg maa fortvivle.
Nyomorult és holteleven vagyok ifjúságomtól kezdve; viselem a te rettentéseidet, roskadozom.
16 Din Vredes Flammer ere gaaede hen over mig; Rædsler for dig have tilintetgjort mig.
Általmentek rajtam a te búsulásaid; a te szorongatásaid elemésztettek engem.
17 De have omringet mig som Vande den ganske Dag, de have omspændt mig tilsammen.
Körülvettek engem, mint a vizek egész napon; együttesen körülöveztek engem.
18 Du har fjernet min Ven og Stalbroder langt fra mig; mine Kyndinger ere Mørkets Sted.
Elszakasztottál tőlem barátot és rokont; ismerőseim a – setétség.
