Salme 137

1 Ved Babylons Floder, der sad vi, og vi græd, naar vi kom Zion i Hu.

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

2 Paa Vidierne i Landet havde vi hængt vore Harper.

A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

3 Thi der begærede de, som holdt os fangne, at vi skulde synge; og de, som plagede os, begærede, at vi skulde være glade: „Synger for os af Zions Sange!‟

Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

4 Hvorledes skulde vi synge Herrens Sang i et fremmed Land?

Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

5 Dersom jeg glemmer dig, Jerusalem, da glemme mig min højre Haand!

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

6 Min Tunge hænge ved min Gane, hvis jeg ikke kommer dig i Hu, hvis jeg ikke ophøjer Jerusalem over min højeste Glæde.

Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

7 Herre! kom Edoms Børn i Hu efter, hvad de gjorde paa Jerusalems Dag, da de sagde: „Gører bart, gører bart indtil Grundvolden i den.‟

Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

8 Babels Datter, du ødelagte! lyksalig den, som betaler dig din Løn for, hvad du lønnede os med.

Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

9 Lyksalig den, som griber og knuser dine spæde Børn imod Klippen.

Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!