Žalmy 139
1 Přednímu zpěváku, žalm Davidův. Hospodine, ty jsi mne zkusil a seznal.
Az éneklőmesternek, Dávid zsoltára. Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz.
2 Ty znáš sednutí mé i povstání mé, rozumíš myšlení mému zdaleka.
Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat.
3 Chození mé i ležení mé ty obsahuješ, a všech mých cest svědom jsi.
Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod.
4 Než ještě mám na jazyku slovo, aj, Hospodine, ty to všecko víš.
Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram!
5 Z zadu i z předu obklíčils mne, a vzložils na mne ruku svou.
Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.
6 Divnější jest umění tvé nad můj vtip; vysoké jest, nemohu k němu.
Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.
7 Kamž bych zašel od ducha tvého? Aneb kam bych před tváří tvou utekl?
Hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak?
8 Jestliže bych vstoupil na nebe, tam jsi ty; pakli bych sobě ustlal v hrobě, aj, přítomen jsi. (Sheol h7585)
Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. (Sheol h7585)
9 Vzal-li bych křídla záře jitřní, abych bydlil při nejdalším moři:
Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék:
10 I tamť by mne ruka tvá provedla, a pravice tvá by mne popadla.
Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem.
11 Dím-li pak: Aspoň tmy, jako v soumrak, přikryjí mne, ale i noc jest světlem vůkol mne.
Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz,
12 Aniž ty tmy před tebou ukryti mohou, anobrž noc jako den tobě svítí, rovně tma jako světlo.
A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.
13 Ty zajisté v moci máš ledví má, přioděl jsi mne v životě matky mé.
Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében.
14 Oslavuji tě, proto že se hrozným a divným skutkům tvým divím, a duše má zná je výborně.
Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! és jól tudja ezt az én lelkem.
15 Neníť ukryta žádná kost má před tebou, jakž jsem učiněn v skrytě, a řemeslně složen, v nejhlubších místech země.
Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében.
16 Trupel můj viděly oči tvé, v knihu tvou všickni oudové jeho zapsáni jsou, i dnové, v nichž formováni byli, když ještě žádného z nich nebylo.
Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülök.
17 Protož u mne ó jak drahá jsou myšlení tvá, Bože silný, a jak jest jich nesčíslná summa!
És nékem milyen kedvesek a te gondolataid, oh Isten! Mily nagy azoknak summája!
18 Chtěl-li bych je sčísti, více jest jich než písku; procítím-li, a já jsem vždy s tebou.
Számlálgatom őket: többek a fövénynél; felserkenek s mégis veled vagyok.
19 Zabil-li bys, ó Bože, bezbožníka, tehdážť by muži vražedlní odstoupili ode mne,
Vajha elvesztené Isten a gonoszt! Vérszopó emberek, fussatok el tőlem!
20 Kteříž mluví proti tobě nešlechetně; marně vyvyšují nepřátely tvé.
A kik gonoszul szólnak felőled, és nevedet hiába veszik fel, a te ellenségeid.
21 Zdaliž těch, kteříž tě v nenávisti mají, ó Hospodine, v nenávisti nemám? A ti, kteříž proti tobě povstávají, zdaž mne nemrzejí?
Ne gyűlöljem-é, Uram, a téged gyűlölőket? Az ellened lázadókat ne útáljam-é?
22 Úhlavní nenávistí jich nenávidím, a mám je za nepřátely.
Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket, ellenségeimmé lettek!
23 Vyzpytuj mne, Bože silný, a poznej srdce mé; zkus mne, a poznej myšlení má.
Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat!
24 A popatř, chodím-liť já cestou odpornou tobě, a veď mne cestou věčnou.
És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság útján!
