Jób 7
1 Zdaliž nemá vyměřeného času člověk na zemi? A dnové jeho jako dnové nájemníka.
Nemde szolgálati ideje van a halandónak a földön, és mint a béres napjai olyanok a napjai!
2 Jako služebník, kterýž touží po stínu, a jako nájemník, jenž očekává skonání díla svého:
Mint rabszolga, ki liheg árnyék után, s mint a zsoldos, ki reményli munkabérét:
3 Tak jsou mi dědičně přivlastněni měsícové marní, a noci plné trápení jsou mi odečteny.
úgy kaptam én örökbe bajnak hónapjait és szenvedésnek éjszakáit rendelték nekem.
4 Jestliže ležím, říkám: Kdy vstanu? A pomine noc? Tak pln bývám myšlení až do svitání.
Ha lefeküdtem, azt mondom: mikor kelek fel, és nyúlik az este és jóllakom a hánykódással szürkületig.
5 Tělo mé odíno jest červy a strupem i prachem, kůže má puká se a rozpouští.
Magára öltött húsom férget és porgöröngyöt, bőröm felfakadt s megevesedett.
6 Dnové moji rychlejší byli nežli člunek tkadlce, nebo stráveni jsou bez prodlení.
Napjaim gyorsabbak a vetélőnél, s remény nélkül enyésztek el.
7 Rozpomeň se, ó Pane, že jako vítr jest život můj, a oko mé že více neuzří dobrých věcí,
Gondolj rá, hogy lehelet az életem, jót nem fog többé látni a szemem;
8 Aniž mne spatří oko, jenž mne vídalo. Oči tvé budou ke mně, a mne již nebude.
nem pillant meg engem nézőm szeme, szemeid rajtam vannak, de nem vagyok.
Felhő elenyészett és eltűnt: úgy ki alvilágba száll, nem jöhet fel, (Sheol h7585)
10 Aniž se opět navrátí do domu svého, aniž ho již více pozná místo jeho.
nem tér vissza többé házába és nem ismer rá többé az ő helye.
11 Protož nemohuť já zdržeti úst svých, mluvím v ssoužení ducha svého, naříkám v hořkosti duše své.
Én sem tartóztatom számat, hadd beszélek lelkem szorultában, hadd panaszkodjam lelkem keservében!
12 Zdali jsem já mořem čili velrybem, že jsi mne stráží osadil?
Tenger vagyok-e avagy szörnyeteg, hogy őrséget vetsz reám?
13 Když myslím: Potěší mne lůže mé, poodejme naříkání mého postel má:
Ha azt mondom: majd megvigasztal ágyam, panaszomat viselnem segít fekvőhelyem:
14 Tedy mne strašíš sny, a viděními děsíš mne,
akkor rémítgetsz engem álmokkal és látomások által ijesztesz engem.
15 Tak že sobě zvoluje zaškrcení duše má, a smrt nad život.
Választotta lelkem a megfulladást, a, halált inkább csontjaimnál.
16 Mrzí mne, nebuduť déle živ. Poodstupiž ode mne, nebo marní jsou dnové moji.
Megvetettem: nem örökké élek; hagyj föl velem, mert lehelet a napjaim!
17 Co jest člověk, že ho sobě tak vážíš, a že tak o něj pečuješ?
Mi a halandó, hogy nagyra tartod, s hogy reá fordítod szívedet,
18 A že ho navštěvuješ každého jitra, a každé chvíle jej zkušuješ?
és reá gondolsz reggelenként, perczenként megvizsgálod őt?
19 Dokudž se neodvrátíš ode mne, a nedáš mi aspoň polknouti mé sliny?
Meddig nem tekintesz el tőlem, nem eresztesz el, míg nyálam lenyelhetem?
20 Zhřešil jsem, což mám učiniti, ó strážce lidský? Proč jsi mne položil za cíl sobě, tak abych sám sobě byl břemenem?
Vétettem: mit cselekszem neked, emberőrző? Miért tettél engem támadásul magadnak, hogy önmagamnak terhére lettem?
21 Nýbrž proč neodejmeš přestoupení mého, a neodpustíš nepravosti mé? Nebo již v zemi lehnu. Potom bys mne i pilně hledal, nebude mne.
S mit nem bocsátod meg; bűnömet s nem veszed el vétkemet? Mert most porban feküdném, keresnél engem és nem volnék.
