Job 7
1 En stridsmans liv lever ju människan på jorden, och hennes dagar äro såsom dagakarlens dagar.
Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?
2 Hon är lik en träl som flämtar efter skugga, lik en dagakarl som får bida efter sin lön.
A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:
3 Så har jag fått till arvedel månader av elände; nätter av vedermöda hava blivit min lott.
Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.
4 Så snart jag har lagt mig, är min fråga: »När skall jag då få stå upp?» Ty aftonen synes mig så lång; jag är övermätt av oro, innan morgonen har kommit.
Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig.
5 Med förruttnelsens maskar höljes min kropp, med en skorpa lik jord; min hud skrymper samman och faller sönder.
Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.
6 Mina dagar fly snabbare än vävarens spole; de försvinna utan något hopp.
Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.
7 Tänk därpå att mitt liv är en fläkt, att mitt öga icke mer skall få se någon lycka.
Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.
8 Den nu ser mig, hans öga skall ej vidare skåda mig; bäst din blick vilar på mig, är jag icke mer.
Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám veted szemed, de már nem vagyok!
9 Såsom ett moln som har försvunnit och gått bort, så är den som har farit ned i dödsriket; han kommer ej åter upp därifrån. (Sheol h7585)
A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a sírba, nem jő fel többé. (Sheol h7585)
10 Aldrig mer vänder han tillbaka till sitt hus, och hans plats vet icke av honom mer.
Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.
11 Därför vill jag nu icke lägga band på min mun, jag vill taga till orda i min andes ångest, jag vill klaga i min själs bedrövelse.
Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.
12 Icke är jag väl ett hav eller ett havsvidunder, så att du måste sätta ut vakt mot mig?
Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?
13 När jag hoppas att min bädd skall trösta mig, att mitt läger skall lindra mitt bekymmer,
Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:
14 då förfärar du mig genom drömmar, och med syner förskräcker du mig.
Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;
15 Nej, hellre vill jag nu bliva kvävd, hellre dö än vara blott knotor!
Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.
16 Jag är led vid detta; aldrig kommer jag åter till liv. Låt mig vara; mina dagar äro ju fåfänglighet.
Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.
17 Vad är då en människa, att du gör så stor sak av henne, aktar på henne så noga,
Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?
18 synar henne var morgon, prövar henne vart ögonblick?
Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.
19 Huru länge skall det dröja, innan du vänder din blick ifrån mig, lämnar mig i fred ett litet andetag?
Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?
20 Om jag än har syndar, vad skadar jag därmed dig, du människornas bespejare? Varför har du satt mig till ett mål för dina angrepp och låtit mig bliva en börda för mig själv?
Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.
21 Varför vill du icke förlåta mig min överträdelse, icke tillgiva mig min missgärning? Nu måste jag ju snart gå till vila i stoftet; om du söker efter mig, så är jag icke mer.
És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.
