Zsoltárok 137

1 Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.

An den Strömen Babels saßen wir und weinten, wenn wir Zions gedachten.

2 A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.

An den Weiden, die dort sind, hängten wir unsre Harfen auf.

3 Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!

Denn die uns daselbst gefangen hielten, forderten Lieder von uns, und unsre Peiniger, daß wir fröhlich seien: «Singet uns eines von den Zionsliedern!»

4 Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét. idegen földön?

Wie sollten wir des HERRN Lied singen auf fremdem Boden?

5 Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!

Vergesse ich deiner, Jerusalem, so verdorre meine Rechte!

6 Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére!

Meine Zunge müsse an meinem Gaumen kleben, wenn ich deiner nicht gedenke, wenn ich Jerusalem nicht über meine höchste Freude setze!

7 Emlékezzél meg, Örökkévaló, Jeruzsálem napjáról, Edóm fiairól, a kik azt mond- ták: dúljátok, dúljátok az alapig benne!

Gedenke, HERR, den Kindern Edoms den Tag Jerusalems, wie sie sprachen: «Zerstöret, zerstöret sie bis auf den Grund!»

8 Bábel leánya, pusztulásra való te – boldog, a ki megfizeti néked tettedet, melyet elkövettél rajtunk!

Tochter Babel, du Verwüsterin! Wohl dem, der dir vergilt, was du uns angetan!

9 Boldog, a ki megragadja. és szétzúzza kisdedeidet a sziklán!

Wohl dem, der deine Kindlein nimmt und sie zerschmettert am Felsgestein!